GRECSÓ KRISZTIÁN: AMI MARADT

CSEPELIEK ÚJSÁGJA BLOG

Szerző: csú

Nem tudom, miért érzem most így. Hogy miért most veszett el a hitem abban, hogy itt meg a szomszédos utcákban, a Tisza- meg Duna-parton, melyek között ingázva élek, nem lehet háború. Pedig Szegeden voltam egyetemista, amikor a Maros túloldalán lőttek és velem egyidős vajdasági magyar fiúk azért voltak hazátlan árvák, hogy ne a fronton érjen véget rövid életük. És ifjú felnőtt voltam, éppen életem első „szolgálati lakását” meszeltem, amikor megállt a kezemben a pemzli, hogy valami nincs rendben, a rádióból eltűnt az adás, és biztonságpolitikai szakértők kezdtek megrendült hangon sugdolózni, hosszan nem értettem, miről, mert feltételezték, hogy mindenki látta a tévében az újra és újra lejátszott képsorokat a toronyházakba csapódó utasszállítókról. Akkor is gondolhattam volna ezt: hogy valaminek vége. És nem felétlenül a békének, hanem a békében való hitnek. Ahogy a terror sem először tombol Európában, a madridi, londoni metró, a párizsi újságíró kollégák brutális kivégzése, az orosz utasszállítógép felrobbantása, mind a közelmúlt, mind a mi életünk, tapasztalásunk, veszteségünk, gyászunk. És mégis, az én érzékeim szerint most veszett el valami, ami a II. világháború óta a miénk volt. A hit a békében. Abban, hogy ennyi borzalom elég tapasztalás, hogy a frontok, és persze a Holokauszt halálgyára beépült a génekbe, mint rettegés, mint önundor, mint örökös, öröklődő fegyelmező erő, és a béke záloga éppen az, hogy félünk magunktól, hogy tudjuk, milyen mély a gyűlölet sokat emlegetett kútja...


ITT OLVASHATÓ