Szerző: Föld S. Péter
2015.12.30.
A véletlen hozott össze a minap azzal a borjúval, akinek nyilatkozatát az alábbiakban szeretném kivonatosan ismertetni. A borjúval a Margit-körúton találkoztam. Mindketten várakoztunk. Én villamosra vártam, ő pedig arra, hogy egy mészárosüzletbe juthasson be.
Teherautón hozták, kis borjú volt, kora ifjúsága virágában, ha ugyan ilyen kép nem túlságosan fellengzős egy egyszerű borjúval kapcsolatban. Volt valami végtelenül lehangoló ebben a látványban, amint a kisborjú az autón állt, és nagy, szelíd szemével nézte a bolt kirakatában heverő véres borjúhúsokat. Benzinbűz facsarta a kisborjú finom, rózsaszínű orrát, mely a friss fű illatát szokta meg. Halkan elbődült, de ezt kevesen hallották, mert körülötte autók bőgtek, hangosabban és számosabban. Ekkor megszólítottam:
– Mért bőg? – kérdeztem részvéttel.
– Rossz levegő van itt – mondta a borjú –, nálunk odakint jobb a levegő.
– Mért jött be a városba, ha kint jobb a levegő? – kérdeztem ismét.
A borjú ekkor kissé csodálkozva fordult felém merengő szemeivel : – De kérem, nem látja, hogy be kellett jönnöm? Behoztak. Megparancsolták, hogy jöjjek. A parancsnak engedelmeskedni kell...
ITT OLVASHATÓ
Koncsos Natália: Bálint György, a korszerűtlen (pdf)
VálaszTörlésBálint György: A szavak felkelése
VálaszTörlésA tintahal fegyvere
VálaszTörlés„Mindig és mindenkitől tanul az ember, a tintahaltól is tanulhat. Megtanulhatja a tinta értékét, ha eddig nem ismerte volna. Mert elég sűrűn előfordul, hogy egyes élőlények tintával próbálnak védekezni. […] De nem használ a tinta sem. Akár zavarossá teszi a vizet tintájával a hal, akár világossá és tisztává, a sorsa egy. Húsát megeszik az olaszok és rajtuk kívül még sokan. […] Mert nehéz ma piskóta alakú belső vázzal megélni a különböző éles fogú halászok között. A tintahalnak meg kellett érni a tinta csődjét. Éltető eleme, melynek nevét viselte, melyben rendíthetetlenül bízott, cserbenhagyta. Egy hektoliter tinta nem ért annyit, mint egyetlen éles metszőfog. Ha a halnak esetleg nemesebb céljai is voltak a tintával – az csak súlyosbító körülmény. […] Ügyes és erős üldözők indulnak a tintahal ellen, olyan ügyesek és erősek, hogy még a legjobb tinta sem fog rajtuk. Fogaik vannak, hálóik vannak: a tintahal fegyvere pedig csak a tinta. Ontja a tintát, hogy megoltalmazza piskóta alakú belső vázát. Ellenségei jót nevetnek a markukba, illetve uszonyukba, ‚tinta érték nélkül’, mondják és jó étvággyal megeszik vacsorára tintahalat. […] Mit tegyen ilyen körülmények között a tintahal, ha nem akar meghalni? Nehéz a válasz. Egyet mindenesetre tanácsolhatunk neki: ne bízza magát egyedül a tintára. A fejlődés során alaposan átértékelődött a tinta. De azt sem lehet várni a tintahaltól, hogy adja fel a tintát, amely egyéniségének lényege. Akkor nem volna célja és értelme az életének. Sőt: erősítse meg a tintáját. Szivacstestének mélyében bizonyára akadnak titkos mirigyek, melyekből valami maró anyagot lehetne kisajtolni. Ezt termelje ki magából korunk tintahala, ezt keverje tintájába. Maró, éles, kissé mérgező hatású tintával forduljon üldözői ellen és hosszú karjait sem kell mindig visszahúznia.”
Tamás Gáspár Miklós Bálint Györgyről: Így is történt. Ellenségei győztek, és őt megölték. Aztán barátai győztek, és megölték az eszméit. De ő ezt már nem látta, mert őt addigra már megölték. Udvariasan és mértéktartóan, de roppantul fájlalta, hogy a fasiszták meg akarják és meg fogják ölni, és nagyon szikáran és puritánul ugyan, de sajnálta, hogy nem olvashatja majd minden hónapban a Nyugatot és a Nouvelle Revue Française-t, és nem nézheti a Pozsonyi úton a nyári ruhás, festett ajkú nőket. Sajnálhatta is, hiszen amíg őt éppen ölték, Pesten játszott az operettszínház, játszottak a mozik, tréfás tárcákat közöltek a lapok, kalandvágyó fiatalasszonyok csábultak el, érett a szőlő, és feketén morajlott a végzet. Csak annyiban különbözött a meggyilkolt százezrektől, hogy tudta. Író volt hiszen az istenadta, az volt a dolga, hogy tudja, amit senki se mert tudni. Nem lehetett jó tudni: Bálint György írásai szomorúak. Ő írta, hogy "fölháborodom, tehát vagyok", de nem is volt annyira fölháborodva. Inkább bánkódott.
VálaszTörlés(Népszava, 2006. július 11.)
Radnóti Miklós neki, róla írta az Ötödik eclogáját.
VálaszTörlésÖtödik ecloga
Töredék
Bálint György emlékére
Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
Félsorokat róttam.
Másról, másról igyekeztem
írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
rámszól: róla beszélj.
És felriadok, de a hang már
hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.
Eltüntél.
S ez az ősz se hozott hírt rólad.
Az erdőn
ujra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
fellegek és hóval teli ujra megállnak az égen.
Élsz-e, ki tudja?
Ma már én sem tudom, én se dühöngök,
hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.
S nem tudnak semmit.
De te élsz? csak megsebesültél?
Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
illat vagy magad is?
Már szálldos a hó a mezőkön.
Eltünt, – koppan a hír.
És dobban, dermed a szív bent.
Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
mint a halottakét –
Mégsem tudok írni ma rólad!
1943. november 21.