2016. március 20., vasárnap

AZ EGYHÁZ ÉS ÉN

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. Ritók Nóra
2016.03.19.


A tüntetésen mondott beszéd után megerősítő levelek, üzenetek százait kaptam…. amit itt is köszönök. Ennyi még egyetlen megnyilatkozásom után sem volt, bár nem is beszéltem még ennyi ember előtt soha.

Jött persze pár negatív is, cigányozó is, de alig néhány… ami örvendetes volt a számomra. És volt még egy különös csoportja az üzeneteknek, ami az egyházzal kapcsolatos mondataimra reflektált. Nos, ez viszont elgondolkodtatott.

Először jött egy olyan üzenet, ami arról szólt, hogy sértő volt,  amit mondtam. Aki írta, ő egyébként azoknak az elenyésző számú egyházi iskoláknak az egyikében dolgozik, ahol az integrációt fontosnak tartják, és sokat dolgoznak a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekért (bár minta lennének a többinek!). Őt, persze jogosan, sértette az általánosításom. Tudtam, hogy így lesz, és akaratom kívül megbántom őket, de az arányuk olyan kicsi, hogy nem akartam a mondanivaló élét elvenni azzal, hogy kiemelem őket. Voltak már emlékezetes vitáim ugyanis, mikor egy térség egyetlen, integráltan oktató egyházi iskolája volt a pajzs, ami mentén visszaverték a sok száz gyerek kizárására irányuló kérdésemet. És itt nem volt idő, hogy ezt kifejtsem, pedig tudom, minden általánosítás mennyire fájó tud lenni.

Aztán, több olyan levél is jött, ami egy konkrét mondatomhoz kapcsolódott. Hogy én milyen bátor vagyok, mert ki mertem mondani: ateista vagyok. Más, hogy ő is az, és annyira büszke volt ezt hallva, mert eddig mindig másodrendű állampolgárnak érezte magát. Többen írták, hogy ezt azért nem semmi így felvállalni manapság. Nem mindenki merné. És, hogy nem félek-e…

Furcsát kanyarodott a világ…és mintha mindig visszatérne valahova. Én 1960-ban születtem, itt, ezen a tipikusan református vidéken, ahol akkor épp az volt a bátor, aki bement a templomba.  Szegény édesanyám titokban kereszteltetett meg. Anyai nagyanyám, ahol sok időt töltöttem, esténként imádkozott, el is tanultam tőle a miatyánkot, de nem voltunk templomba járók. És nem lettem az a rendszerváltás után sem. Az állami oktatást is akkor hagytam ott, mikor az egyház visszavette azt az iskolát, mert úgy éreztem, képmutatás lenne úgy csinálnom, mintha vallásos lennék, miközben nem ez határozza meg a mindennapjaimat.

És most itt vagyunk, hogy ma már az érezheti rosszul magát, aki nem vallásos? Ahhoz kell bátorság, hogy valaki nyíltan kimondja, ateista? Most az lett a sorból „kilógó?” A „trendtől” eltérő?

ITT OLVASHATÓ

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.