Szerző: András
2016.04.15.
Sokszor hallom, hogy nem lehetsz otthon két helyen egyszerre; ez szerintem nem igaz. Nyolc éven át éltem Miamiban, és évente egyszer legalább hazamentem Magyarországra, mert természetesen hiányzott a család, a budapesti környezet. (Máig úgy gondolom, hogy Budapest a legélhetőbb városok egyike – már ha persze van pénze az embernek az élethez… Nem jókedvemből mentem el én sem.) Sosem éreztem magam kívülállónak, akár Miamiban, akár Budapesten voltam; igazság szerint azóta érzem csak úgy, hogy nem tartozom valahova, amióta az Egyesült Királyságban élek…
Mindig is jó érzés volt “hazamenni” Miamiba “otthonról”. Mintha egy másik világba lépne át az ember, amikor megérkezik. Már akkor nyilvánvaló a dolog, amikor a repülőgép végre keresztezi az Atlanti-ócean partját, és Miami (esetleg Fort Lauderdale) fölött rákanyarodik a reptéri leszállópályára. Az Európa körül szürke Atlanti-ócean itt világítóan kék és zöld; a partot magas lakóépületek szegélyezik, és az Intracoastal Waterway hálózata az óceánnal párhuzamosan futva szinte behálózza a szárazföldet kisebb-nagyobb csatornákkal. A házak mellett úszómedencék, pálmafák, széles autópályák mindenhol, és pár mérfölddel beljebb már kezdődik is az Everglades: egy óriási, vízzel borított lápvidék kisebb-nagyobb zöld szigetekkel, amely a szemhatárig húzódik. Ez a mocsár létfontosságú Florida számára, hiszen az Everglades adja Florida édesvíz készletének teljes egészét. (Ez persze nem azt jelenti, hogy ne pusztítanák máig lelkesen. Környezetszennyezés, a láp lecsapolása mezőgazdasági vagy épp ingatlanfejlesztési célokkal mai napig komoly veszélyt jelent a helyi ökoszisztémára, annak ellenére, hogy valóban az ivóvízük függ tőle. Kaliforniával ellentétben ide nehezen lehet vizet hozni csatornák segítségével.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.