Szerző: szovegkovacs
2016.04.07.
Csakis a másik… sohasem én. Miért vállalnám bármiért is a felelősséget? Ha úgy tennék, akkor értelmetlen lenne panaszkodni. Nem önthetném ki a szívem-lelkem ki tudja hányadik ismerősömnek, nem mélyíthetném el mindegyik beszélgetés alatt a sebeket. Hisz figyelnek rám, végre érzem, hogy fontos vagyok. Másoknak (legalábbis azt hiszem)… saját magamnak nem.
Ha az lennék, akkor venném a fáradságot és szembenéznék a problémáimmal anélkül, hogy bárkit terhelnék velük. Ez viszont önismeretet igényel, és mindent megteszek, hogy ne kelljen lelkem legmélyebb bugyraiban turkálni. Ki tudja, mi kerülne felszínre…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.