PSZICHOPATÁK, SZOCIOPATÁK LÁBAI ELŐTT TÉRDELVE BÍZUNK A SZEBB JÖVŐBEN

KOLOZSVÁRI SZALONNA BLOG
Szerző: Swan Edgar
2016.05.28.

Szalámi, vagy méreg?
Szerintem gyilkos méreg.
Nem hibbantam meg, legalábbis nem jobban, mint eddig.
Csak nézek bambán s nem értem.
Önmagunkat, az országot nem értem.
Itt ülünk, nyakig a trutyiban.
Nem vagyunk hajlandók szembenézni a múltunkkal, viszont új múltat kreálunk magunknak.
Harcolunk az Unió ellen, de a pénzt elfogadjuk.
Mit elfogadjuk? Megköveteljük!
Megtagadjuk Európát, ahává születtünk, s ahol élünk.
Kiűztük a ruszkikat, majd az ölükbe bújunk cuppogva.
Kussolunk a szomszéd országot ért agresszió miatt, amikor szólnunk kellene.
Magunk ellen fordítunk mindenkit a környezetünkben.
Halálra sértődünk, ha szembesítenek a gerinctelenségünkkel.
Gyűlöljük, ha a szemünkbe mondják az igazságot.
A valamikor szépen fejlődésnek indult ország mára a szegénysorra került, de hirdetjük büszkén, megelőztünk mindenkit!
Aha, meg. Mármint meg kellene fordulnunk, mert rossz irányba nézünk.
Nem azért nem látunk senkit magunk előtt, mert mi vezetünk, hanem mert háttal állunk.
Nyűgözötten integetünk a Hatalomnak.
Mondjuk a magunkét, zsibongunk, lelkesedünk.
Nem vesszük észre, hogy akit vezetőnek hiszünk, nem lát, nem hall minket.
Önmagát látja, önmagát hallja, önmagát győzi meg önnön igazáról.
Nincs köztünk.
Tükörszobába zárta önmagát.
Emberek tömegesen kerülnek utcára, veszítik el otthonukat, mi pedig építjük az ócsai csodát.   
Az semmi, hogy megépítjük, de még csak meg sem kérdezzük: - Tessék mondani, hol a bűnös? Számoljon már el nekünk, legyen szíves!
Gyermekek éheznek, és mi tízmilliárdokat költünk stadionokra.
Nem kérdezzük meg: - Miért?
Hajléktalanok lepik el az utcáinkat, de mi megelégszünk azzal, ha eltüntetik őket szem elől.
Emberek kénytelenek kukákban turkálva élelmet keresni, de sok helyen láncokkal, lakatokkal zárják le a fedelet.
Igaz is, dögöljön éhen!
A hajléktalanok sátrait lebontjuk, mert bántja a szemünket a látvány.
Igaz, egyébként nem látnánk, mert nincs szem előtt, de most látjuk, mert mutatják nekünk.
A közmédia már magán, de azt sem kérjük ki magunknak. 
Amikor munka nélkül vergődünk, éhezünk, fázunk, félünk és nincs jövőnk, akkor borzongva huhogunk a világhírű senki kivasalt heréjén.
A sajtó pedig lelkesen lapátolja elénk a "nasit", mert hát abból él.
A sajtó, ahol már a cikk címe is helyesírási hibáktól hemzseg, ahol régen nem újságírók, hanem gyakornokok, cikkírók és hasonló szép nevekkel ellátott szörnyek rakják le a hírtojásokat óráról órára.
Ámultan hallgatjuk a minket objektíven tájékoztató műsorokat.
Eszünkbe sem jut, hogy normális országban gyógykezelnék, vagy börtönbe csuknák az ott agitálókat.
Elbűvölve nézzük a korszerűsített kórházat, annak átadását.
Jó, teljes egészében az Unió fizette, de azt nem kell hangsúlyozni.
Hisszük, hogy az egészségügy rohamosan fejlődik.
Víziók és hagymázas álmok után rohanó vezért tapsolunk vöröslő tenyérrel.
Pszichopaták, szociopaták lábai előtt térdelve bízunk a szebb jövőben.   
Megyünk, amerre vezetnek.
Több irányba, persze.
Aki egyik nyájat sem követné, az nem lassít a határon.
Aki szólni próbálna, hogy hazugoknak hiszünk, hogy önmagunknak is hazudunk, azt szétszaggatjuk.
Mert, ha nem mondjuk ki a bajokat, akkor azok nincsenek is.
Ha nem ismerjük be, hogy mi felelünk a saját sorsunkért, akkor mást okolhatunk.
Gyűlölünk mindenkit, különféle okokból.
De az igazi okot nem vagyunk hajlandók elfogadni: nem a másikra, önmagunkra haragszunk.
Trappolunk fel-alá, zászlókat lobogtatunk, jelszavakat ismételgetünk, hisszük, a másik zsákutcában sokkal jobb lesz.
Persze ott sem jobb, de arról nem mi tehetünk.
A másik a bűnös.
Ölre megyünk egymással, hogy az általunk követett hazug próféta egy lépéssel előrébb jusson, mint a másik hazug.
A józan hangokat nem halljuk meg, ahhoz túl hangosan ordítunk.
Aki nem elég harsány, nem tetszik nekünk.
Aki nehézségeket, munkát és lassú javulást ígér, azt kiröhögjük.
Most, azonnal akarunk, mindent akarunk!
Jár nekünk, ősi jussunk!
Aki nem oszt belépőt Kánaánba, azt félrerúgjuk az útból.
Csak hátráltat minket a boldogság felé rohantunkban.
Kapkodjuk a tálcáról a kenyérszeleteket, boldogan falunk.
Szendvics, rajta szalámi.
Nem vesszük észre, hogy mi magunk vagyunk a kenyéren.
Nem hisszük el, hogy hogy méreggé válik a szánkban.
Csámcsogunk.
Rágunk.
Nyelünk.

ITT OLVASHATÓ