Szerző: M. Révész Zsuzsanna
2016.06.05.
Amikor gyerek voltam, ez a mondat teljesen hétköznapinak számított az iskolákban. Sajnos rá kellett jönnöm - amikor a saját gyerekeim is iskolába kerültek, – hogy még mindig él. Pedig ha valamivel, ezzel igazán tönkre lehet tenni egy gyerek fejlődő önbizalmát, önértékelését, énképét. Szerencsére ma már nem ez az általánosan jellemző, köszönhetően azoknak a pedagógusoknak, akik túljutottak a pusztán autoritás-elven működő oktatási-nevelési nézeteken. Nézzük most meg, hogyan hat a megszégyenítés!
A nyilvános megszégyenítés kiközösít, pellengérre állít, alkalmatlannak minősít. Ismerjük jól az érzést, amikor a vér az arcunkba szökik, s érezzük, hogy még a fülünk hegye is ég. Amikor legszívesebben elsüllyednénk a föld alá. Nem véletlen, hogy a mások feletti hatalomgyakorlás jól bevált eszköze a megszégyenítés, az áldozattá tétel: a megalázott ember elveszti erejét, hatóképességét, önérzetét, identitása darabokra hullik, szinte megsemmisül.
A megszégyenítés ugyanakkor jól ismert szocializációs eszköz is: a társadalom, a „nagyok” normáit, a számunkra jelentős másik elvárásait közvetíti. Gyerekkorunkban a „jelentős másik” – szülő, pedagógus - mindennél fontosabb, ezért a megszégyenítő tekintet valódi büntetést jelent és ezáltal hatásos eszköze lehet a viselkedés korrekciójának. Csak később, felnövekedve kapunk esélyt arra, hogy felfedezzük, nem a „mások szeme” az egyedüli tekintély, ahogy Heller Ágnes írja „hatalmát meg kell osztania egy morális tekintéllyel, a belső tekintéllyel – a lelkiismeret hangjával.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.