Szerző: L.Ritók Nóra
2016.07.25.
Persze látni a munkát is. A csapatépítést, a tervezést, a felelősséget, a tudatosságot. És ami a legfontosabb, hogy ezek a fiatalok szeretik ezt a munkát. Nézem őket, ahogy figyelnek a gyerekek minden rezdülésére. Ahogy elébe mennek a konfliktusoknak. Ahogy előre változtatnak a helyzeten, ha úgy tűnik, a legkisebb esélye is van annak, hogy megsérülhet valamelyik gyerek. Ahogy következetesen figyelmeztetnek a szabályokra. Ahogy ölelik, a nyakukba veszik őket. Ahogy értik, érzik és szeretik őket.
Ha látnék valami biztos forrást, hosszú távra, annyira szívesen belefognék velük egy iskolarendszerű oktatásba. Biztos vagyok benne, pontosan tudják már, hogy lehet ezekkel a gyerekekkel boldogulni, hogyan lehet őket motiválni, a figyelmüket lekötni, érdeklődésüket fenntartani. Látják a hátteret, ismerik a családokat, együtt lélegeznek a gyerekekkel. Olyan jó csapat, annyira önállóak, olyan kreatívak. Jó kis tantestület lenne belőlük…
Persze eszembe jut Csenyéte…. valamikor ott is elindult valami, ott, abban a másik zsákfaluban, és visszafordult a szekér a lejtőn… legalábbis az iskolában. Pár évre. Aztán maradt szakirodalmi lábjegyzet. Erősítve a „csak a megszállottak képesek ezt csinálni, igen, ezt csak a karizma tartja fenn….rendszerszinten beépíthetetlen” képet, amit valakik kitaláltak, valamikor, anélkül, hogy megpróbálták volna beépíteni. Legalább valamit belőle.
Őrület ez. Azt hiszem, most már mindenhol világos, hogy a mai oktatási rendszer ezeket a gyerekeket képtelen kezelni. A megoldást a mai oktatáspolitika egyre inkább a szegregált, különtanítás felé viszi. Ami nyilvánvalóan zsákutca. Holott a megoldás itt van, ezekben a modellekben, működőképesen, a rendszeren kívül. Mióta a pedagóguspályán vagyok, egy sor ilyen program tűnt el.
Maradunk „alternatívak”. Civil fenntartásban.
Az államon kívül.
Állandó bizonytalanságban...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.