Szerző: Nagy B. György
2016.09.10.
Nem tolja túl a kormány a kvótaellenes kampányt, a migránsozás sem kontraproduktív – de így is csőd lesz a vége - Az ellenzéknek gátlástalanul kellene politizálnia és tömegbázist építenie. Csak épp hiányzik a gondolat és az akarat - Interjú Csepeli György szociálpszichológussal az „előnyöket szerző áldozatok” országáról.
– A korrupciókutatások szerint a társadalom mutyistának tartja a politikusok zömét, ám ez a társadalmat láthatóan nem zavarja. Mi ez a közöny: érdektelenség vagy menekülés? Előfordulhat, hogy mivel a rezsim működése szembe megy az emberek szocializációjával, ethoszaival (miszerint a politika mégiscsak valami közösségépítés), így annak érdekében, hogy én- és társadalomképe ne törjön össze, az átlagpolgár inkább homokba dugja a fejét?
– A kérdés helytálló lenne, ha a magyar emberek fejében lenne egy morális mérce, mely eligazítaná őket abban, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi a helytelen. A magyarok fejében nincs ilyen mérce.
– Mióta?
– Gyakorlatilag 1944 óta, amikor egy brutális folyamat betetőződéseként 600 ezer magyar állampolgárt kiforgattak minden vagyonából, halálra ítéltek és el is pusztítottak. A háború vége után sem állt helyre az erkölcsi rend, folytatódott a megbélyegzés, az uszítás, az emberek ellehetetlenítése, meggyilkolása – csak immáron nem faji, hanem osztályalapon. A mindenkori hatalom hozzászoktatta a társadalmat, hogy a kérdésben felvetett morális-jogi kritériumok voltaképpen nem léteznek. És ennek isszuk a levét. Mert hiába mondjuk, hogy korrupció vagy gyilkosság: ezek a fogalmak csak azok számára visszataszítóak, akikben van tisztaság, van idealizmus. A magyarokban nincs.
– Ez nem egy nép megbélyegzése?
– Nem! Nemzetközi összehasonlító szociológiai vizsgálatok eredményei szerint Európában a magyarok bíznak legkevésbé egymásban, az intézményekben, egyházakban, s hiszik leginkább, hogy minden probléma megoldására van egy kiskapu, amit csak ők ismernek. Az anómia országa vagyunk, a közösségi normák nem rögzültek bennünk. A külön út a mi utunk. A fő szabály az, hogy nincs szabály – ez 2010 óta rendszerszintű elvvé vált. Igaz, csak azért alakulhatott így, mert korábban is létezett ez az alapelv, csak nem volt ennyire általános.
– De ha a kiskapu a főszabály, akkor mi szükség bűnbakképzésre?
– Hogy érti?
– Minek egy kinevezett ellenségre mutogatni, hogy amiatt nem tehet ezt meg azt a kormány, hiszen társadalmi támogatottsággal oldhatna meg mindent „okosban”?
– Mert ez a fajta kiskapuzás és szabálynemkövetés többnyire kudarcokat eredményez. A kudarc okait pedig a kudarcot valló nyilván nem magában keresi, hanem másban...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.