2016. szeptember 2., péntek

CSELÉDKÉNT KEZEL ÉS ORDÍT VELEM A PÁROM

BEZZEGANYA BLOGJA
Szerző: TÜNDE
2016.09.02.


Folyamatosan azon pörög az agyam, hogy egyedül neveljem-e a most 18 hetes babánkat, vagy vállaljam az apjával való életet és annak minden érzelmi bizonytalanságát? Mindenképp ártok ezzel a gyerekünknek? Gondolkozom, próbálom mindkét élethelyzetbe mélyen beleképzelni magam – hát nem sok eredménnyel.

Nevetségesek kicsinyesen kezdődött a napokban: hazajött a szüleim házába, mivel szinte már itt lakik a kedves, és megkérdezi: „Miben van a hiba?” Rámutat az ágyneműre, nincs beágyazva reggeltől, valahogyan érthetetlen módon eljutunk egy hangos veszekedésig, mialatt igénytelennek titulál. Magyarázom, ő is benne alszik, megteheti, hogy elteszi az ágyneműt. De nem, mert

„Na, de te vagy a nő, ez nem a férfi dolga!” - mondja.

Mindketten dolgozunk, ő előbb megy a munkába, én előbb kelek, hogy mire kinyitja a szemét, friss kávé illata ébressze, és reggeli az útra. Ez mind természetes számomra is, hiszen szerelmes vagyok. Szeretlek, örülök, ha örülsz. Aztán becsukja az ajtót, vigyázz magadra, életem. Majd hazajövök, ő hazajön, készítem is a késői ebédet, hogy a drágám örüljön. Tudok főzni, imádom, hogy ízlik neki a főztöm, szeretem őt. Mellékesen neki semmi dolga nálunk, megértem, ő itt „vendég” lassan fél éve, az ő definíciója szerint.

Nincs olyan nap, hogy ne innen induljon munkába és ne ide érkezzen haza, nyugodtan mondhatom, hogy élettársam. Nem mellékesen a leendő gyermekünk apja. Hogy honnan veszi a bátorságot engem számon kérni és szavakkal lealázni, hangos szóval nekem ugrani, miután ki van szolgálva és a családomat is ellátom – tisztaság és főtt étel, mi egyéb –, megmondom őszintén, fogalmam sincs. Alatta való lettem, legalábbis ő így képzeli.

Kenyérre lehet kenni, amikor szeret, viszont úgy beszél az emberrel, hogy ő már meg sem hallja a lekezelést a hangszínében és a mondandójában, és mikor viszonzásképp számon kérem, hogy jön ő ehhez a stílushoz, lebuziz (nő létemre) bárki előtt, és szinte már kiabál velem. Oké, megértem, rossz napja volt biztosan. Pislogok egyet a helyzettől, rájövök, hogy én ezt rohadtul nem érdemlem és faképnél hagyom. Ekkor már kiabálunk egymással. Aztán olyan erős hangerővel rám ordít, hogy megremeg a testem, és azon gondolkodom, megüt-e vagy „csak” kiabál...
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.