Szerző: Péter
2016.09.21.
Gyorsan megpróbálom kifogni a szelet a fanyalgók vitorlájából: nyilván senki, a mai poszt szerzője, Péter sem gondolja azt, hogy írása eljut a brit kormányfőig, ugyanakkor nem is ez a lényeg, hanem a benne megfogalmazott gondolatok, melyek most éppen levél formában jutottak felszínre. Lássuk tehát, mit tartana fontosnak megosztani a brit miniszterelnökkel Péter, akit leginkább a Londonban, sej sorozatáról ismerhettek itt, aminek ez az írás is a része.
„Üzenet Theresa May miniszterelnök asszonynak
Tisztelt Miniszterelnök Asszony!
Azért üzenek önnek, hogy elmondjam: teljesen egyetértek a bevándorlással kapcsolatos aggodalmaival.
Az én szülőhazám Magyarország. Magyarország az Európai Unió keleti végvárainak egyike; a Portugáliától az Urálig tartó teljes Európában pedig középtájtól egy picivel Nyugat felé esik.
Középtájt vagyunk a ki- és bevándorlás szempontjából is. Sokan érkeznek hozzánk, és sokan távoznak közülünk.
Ami a távozást illeti: a mi számunkra az utazásnak egészen különleges jelentősége van. Diákkoromban több mint tíz hivatalos jóváhagyásra volt szükségem ahhoz, hogy egyszeri kiutazási engedélyt kapjak Csehszlovákiába.
Amikor pedig egy alkalommal egy jóbarátomat akartam meglátogatni Sopronban, az ország nyugati városában, akkor is többféle hatósági engedélyre volt szükségem a „határsávba” történő belépéshez és Székesfehérvárnál, a határtól több mint száz kilométernyire már határőrök szálltak fel a vonatra, és megnézték, hogy kik vagyunk azok, akik nyugat felé utaznak... egy olyan vonaton, amelyik egyébként nem ment külföldre: az országon belül volt a végállomása.
Az utazásnak egészen elképesztő jelentősége van számunkra, és ezért – remélem, megérti – nagyon érzékenyen reagálunk minden olyan lépésre, amelyik az utazási lehetőségeink újbóli korlátozását helyezi kilátásba.
Ugyanakkor el kell ismernem, hogy a bevándorlás a mi számunkra is egészen érdekes problémákat vet fel. Nagyon sok értékes ember, nagyszerű szakemberek érkeznek hozzánk, de kétségtelen, hogy jelentős számban jönnek olyanok is... hogyan fogalmazzak... szóval nem azok, akiket a legszívesebben hívnánk.
A kép egyik oldala tehát az, hogy Magyarországon vannak olyan régiók, ahol az orvosoknak talán már a többsége Romániából vagy Ukrajnából érkezett (miközben mellesleg a mi orvosaink közül számosan önöknél vannak, de ez most nem ide tartozik).
A közvetlen ismeretségi körömben is vannak „bevándorlók”: például Ewa, aki a magyar férjével a hazájában, Lengyelországban akart élni, de a szükségállapot idején (35 éve) átjöttek Magyarországra: most egy gyermekotthon pszichológusa; vagy Sayed, aki doktorálni jött Magyarországra Egyiptomból, aztán családot alapított: néhány éve főiskolai tanárként ment nyugdíjba.
Ha úgy vesszük: Kolozsvárott született édesapám is bevándorló: a Budapesti Műszaki Egyetemre járt, de az történt, hogy beleszerettek egymásba egy másik egyetemistával… ez volt az ok, amelynek én lettem az okozata...
Tudjuk azt is, hogy a bevándorlók Magyarországon jelentős értéket termelnek, és a döntő többségük legálisan dolgozik, adót fizet, társadalombiztosítási járulékot fizet. Gondolom, önt jobban érdeklik az Egyesült Királysága adatai, mint Magyarországéi; de nyilván ismeri is ezeket az adatokat.
Itt csak kettőt (egy általánost és egy, kifejezetten a mi régiónkból érkező bevándorlókra vonatkozót) idézek, egy londoni és egy milánói egyetem közös kutatásából, amelynek a számításai szerint 1995 és 2011 között a bevándorlók több mint 4 milliárd font többlettel járultak hozzá a brit gazdasághoz, összevetve a született britek összességében 591 milliárd fontnyi negatív hozzájárulásával. 2001 és 2011 között a 2004-ben az unióhoz csatlakozó kelet-európai országokból frissen érkezettek nettó pénzügyi hozzájárulása megközelítette az 5 milliárd fontot. (Az eredeti angol szöveget én magyarítottam, a hibák is engem terhelnek – Határátkelő)
Eközben azonban kétségtelenül van egy olyan réteg is, amelyik segélyekre és adományokra vár, amelyik szociális problémákat okoz, sőt, mondjuk ki kereken: közbiztonsági problémákat okoz néha.
Ezeknek az aránya alacsony a bevándorlók között, viszont ők sokkal feltűnőbbek, belőlük lesz újsághír: sajnos a kevésbé tájékozottak sok esetben az ő példájuk alapján általánosítanak; a politikusnak tehát, amennyiben a „közakaratot” akarja képviselni (akár tényleges személyes meggyőződésükből, akár szavazatszerzés érdekében), szükségképpen „bevándorlás-ellenesnek” kell lennie.
A gond az, hogy az országok döntő többsége ezen a helyzeten korlátozásokkal akar segíteni, a bevándorlás nehezítésével akar segíteni.
Mintha nem vennék észre azt, hogy a korlátozások a szerencsevadászt nem tartják vissza, a segélyre ácsingozót nem tartják vissza. A bűnözőt sem tartja vissza az, hogy a legális bevándorlás hivatalos ügymenete bonyolultabb lett. Ők szerencsét próbálnak. Ha nem sikerül: odébbállnak és másutt próbálnak szerencsét.
A korlátozások, a nehezítések azokat tartják vissza, akik felelős módon döntenének, akik terveznének, akik biztonságot akarnak. A román mérnököt, a bolgár matematikust, a lengyel közgazdászt, a magyar informatikust tartják vissza akár már azok a hírek is, amelyek óvatosságra intenek.
A pedagógus, szociális munkás, nevelési tanácsadó, vállalkozás-szervező és a többi tapasztalt szakember (aki pedig bevándorló-társai gördülékeny és hasznos beilleszkedését segíthetné) lesz az, aki nem fog a bizonytalanért, kiszámíthatatlanért mozdulni; a felelős családos ember, aki hosszabb távra tervez, ő az, aki nem kezd új karrier építésébe, ha azt egy kilátásba helyezett szigorítás derékba törheti.
Belőlük lesz kevesebb a szigorítások révén, nem az építőanyag-kereskedés mellett hajnalonként alkalmi munkára várókból, a turistaközpontokban az itt a piros, hol a piros londoni változatát játszó csoportokból vagy a helyi Citizens Advice Bureau-ban (tanácsadóirodában) nyökögő angolsággal segítségért kuncsorgó soktagú családokból...
„Üzenet Theresa May miniszterelnök asszonynak
Tisztelt Miniszterelnök Asszony!
Azért üzenek önnek, hogy elmondjam: teljesen egyetértek a bevándorlással kapcsolatos aggodalmaival.
Az én szülőhazám Magyarország. Magyarország az Európai Unió keleti végvárainak egyike; a Portugáliától az Urálig tartó teljes Európában pedig középtájtól egy picivel Nyugat felé esik.
Középtájt vagyunk a ki- és bevándorlás szempontjából is. Sokan érkeznek hozzánk, és sokan távoznak közülünk.
Ami a távozást illeti: a mi számunkra az utazásnak egészen különleges jelentősége van. Diákkoromban több mint tíz hivatalos jóváhagyásra volt szükségem ahhoz, hogy egyszeri kiutazási engedélyt kapjak Csehszlovákiába.
Amikor pedig egy alkalommal egy jóbarátomat akartam meglátogatni Sopronban, az ország nyugati városában, akkor is többféle hatósági engedélyre volt szükségem a „határsávba” történő belépéshez és Székesfehérvárnál, a határtól több mint száz kilométernyire már határőrök szálltak fel a vonatra, és megnézték, hogy kik vagyunk azok, akik nyugat felé utaznak... egy olyan vonaton, amelyik egyébként nem ment külföldre: az országon belül volt a végállomása.
Az utazásnak egészen elképesztő jelentősége van számunkra, és ezért – remélem, megérti – nagyon érzékenyen reagálunk minden olyan lépésre, amelyik az utazási lehetőségeink újbóli korlátozását helyezi kilátásba.
Ugyanakkor el kell ismernem, hogy a bevándorlás a mi számunkra is egészen érdekes problémákat vet fel. Nagyon sok értékes ember, nagyszerű szakemberek érkeznek hozzánk, de kétségtelen, hogy jelentős számban jönnek olyanok is... hogyan fogalmazzak... szóval nem azok, akiket a legszívesebben hívnánk.
A kép egyik oldala tehát az, hogy Magyarországon vannak olyan régiók, ahol az orvosoknak talán már a többsége Romániából vagy Ukrajnából érkezett (miközben mellesleg a mi orvosaink közül számosan önöknél vannak, de ez most nem ide tartozik).
A közvetlen ismeretségi körömben is vannak „bevándorlók”: például Ewa, aki a magyar férjével a hazájában, Lengyelországban akart élni, de a szükségállapot idején (35 éve) átjöttek Magyarországra: most egy gyermekotthon pszichológusa; vagy Sayed, aki doktorálni jött Magyarországra Egyiptomból, aztán családot alapított: néhány éve főiskolai tanárként ment nyugdíjba.
Ha úgy vesszük: Kolozsvárott született édesapám is bevándorló: a Budapesti Műszaki Egyetemre járt, de az történt, hogy beleszerettek egymásba egy másik egyetemistával… ez volt az ok, amelynek én lettem az okozata...
Tudjuk azt is, hogy a bevándorlók Magyarországon jelentős értéket termelnek, és a döntő többségük legálisan dolgozik, adót fizet, társadalombiztosítási járulékot fizet. Gondolom, önt jobban érdeklik az Egyesült Királysága adatai, mint Magyarországéi; de nyilván ismeri is ezeket az adatokat.
Itt csak kettőt (egy általánost és egy, kifejezetten a mi régiónkból érkező bevándorlókra vonatkozót) idézek, egy londoni és egy milánói egyetem közös kutatásából, amelynek a számításai szerint 1995 és 2011 között a bevándorlók több mint 4 milliárd font többlettel járultak hozzá a brit gazdasághoz, összevetve a született britek összességében 591 milliárd fontnyi negatív hozzájárulásával. 2001 és 2011 között a 2004-ben az unióhoz csatlakozó kelet-európai országokból frissen érkezettek nettó pénzügyi hozzájárulása megközelítette az 5 milliárd fontot. (Az eredeti angol szöveget én magyarítottam, a hibák is engem terhelnek – Határátkelő)
Eközben azonban kétségtelenül van egy olyan réteg is, amelyik segélyekre és adományokra vár, amelyik szociális problémákat okoz, sőt, mondjuk ki kereken: közbiztonsági problémákat okoz néha.
Ezeknek az aránya alacsony a bevándorlók között, viszont ők sokkal feltűnőbbek, belőlük lesz újsághír: sajnos a kevésbé tájékozottak sok esetben az ő példájuk alapján általánosítanak; a politikusnak tehát, amennyiben a „közakaratot” akarja képviselni (akár tényleges személyes meggyőződésükből, akár szavazatszerzés érdekében), szükségképpen „bevándorlás-ellenesnek” kell lennie.
A gond az, hogy az országok döntő többsége ezen a helyzeten korlátozásokkal akar segíteni, a bevándorlás nehezítésével akar segíteni.
Mintha nem vennék észre azt, hogy a korlátozások a szerencsevadászt nem tartják vissza, a segélyre ácsingozót nem tartják vissza. A bűnözőt sem tartja vissza az, hogy a legális bevándorlás hivatalos ügymenete bonyolultabb lett. Ők szerencsét próbálnak. Ha nem sikerül: odébbállnak és másutt próbálnak szerencsét.
A korlátozások, a nehezítések azokat tartják vissza, akik felelős módon döntenének, akik terveznének, akik biztonságot akarnak. A román mérnököt, a bolgár matematikust, a lengyel közgazdászt, a magyar informatikust tartják vissza akár már azok a hírek is, amelyek óvatosságra intenek.
A pedagógus, szociális munkás, nevelési tanácsadó, vállalkozás-szervező és a többi tapasztalt szakember (aki pedig bevándorló-társai gördülékeny és hasznos beilleszkedését segíthetné) lesz az, aki nem fog a bizonytalanért, kiszámíthatatlanért mozdulni; a felelős családos ember, aki hosszabb távra tervez, ő az, aki nem kezd új karrier építésébe, ha azt egy kilátásba helyezett szigorítás derékba törheti.
Belőlük lesz kevesebb a szigorítások révén, nem az építőanyag-kereskedés mellett hajnalonként alkalmi munkára várókból, a turistaközpontokban az itt a piros, hol a piros londoni változatát játszó csoportokból vagy a helyi Citizens Advice Bureau-ban (tanácsadóirodában) nyökögő angolsággal segítségért kuncsorgó soktagú családokból...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.