Szerző: DIÓSZEGIHORVÁTHNÓRA
2016.09.21.
Jelezzük gyorsan, az elején: az OECD jelentése a 2013-as évre vonatkozik. Ha emlékszünk még – ez volt az az év, amit úgy indítottunk, hogy Hoffmann Rózsától elvették a felsőoktatást, hogy aztán Klinghammer István kezébe kerüljön a terület, és ekkortájt folytak a leghevesebb egyetemista tiltakozások is. Ebben az évben már „működött” az új köznevelési törvény, az állam maga alá húzta az iskolákat, bevezették az életpálya-modellt, felállt a pedagóguskar, megkezdődött az egységes tanfelügyeleti és ellenőrzési rendszer. Az elégedetlenség egyre nőtt.
Egy évvel később, végleges leváltásakor Hoffmann Rózsa úgy értékelt: „Minőségi iskolarendszert teremtettünk az elmúlt négy évben.”
Nos, akkor lássuk, mint mond erről az OECD, a világ szerencsésebbik felét tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet.
Ami gyorsan feltűnik: a különféle listákon rendre az utolsó helyek egyikén végeztük.
Nálunk költi az állam a legkevesebbet az oktatásra, azon belül is a különböző területekre (a GDP 3,8 százalékát a közép- és felsőoktatásra összesen). Az általános iskoláktól a felsőoktatásig egy-egy diák éves szinten 2013-ban körülbelül másfél millió forintba „került”, miközben az OECD-átlag ennek csaknem a kétszerese. És mindeközben csökkent az egyetemisták és a gimnáziumi végzettséget szerzők száma is, pedig Magyarországon még mindig sokkal könnyebb diplomával munkát találni, mint bármilyen alacsonyabb iskolai végzettséggel.
Az talán senkit sem lep meg, hogy ma a pedagógus-pálya egyre kevesebbek számára vonzó. Az egyik legdinamikusabban elöregedő szakmáról beszélünk, 2013-ban az általános iskolákban és a középiskolákban tanító pedagógusok harmada ötvenévesnél idősebb.
Mi következik mindebből?
Adva van egy egyre csökkenő létszámú diákréteg, akikre egyre kevesebbet költ az állam, és akik egyre alacsonyabb végzettséggel kerülnek ki az oktatásból, miközben az őket tanító pedagógusok egyre idősebbek, és bár a fizetésük valóban apró lépésekben emelkedik, még mindig messze, de nagyon messze elmarad az átlagtól.
És még mindig csak 2013-ban tartunk…
Azóta megtörtént a végleges központosítás, a centralizált tankönyvkiadásnak köszönhetően botrányos minőségű tankönyvekből tanulnak a diákok, a pedagógusok folyamatos vegzálása miatt a pálya egyre kevésbé vonzó. A 16 éves korig tartó tankötelezettség miatt egyre több tanuló esik ki az oktatási rendszerből bármiféle végzettség nélkül (hogy aztán a közmunka világában találják magukat), kötelezettségszegési eljárás folyik hazánk ellen az iskolai szegregáció miatt, és a világon nincs annyi pénz, amennyiből az immár 58 részre bomló KLIK képes lenne normálisan fenntartani az iskolákat. A szakképzési rendszert (ami 2013-ban még jól látszott, felszívta azokat a diákokat, akik nem gimnáziumban tanultak tovább) teljesen szétverték, jelenleg senkinek fogalma sincs arról, milyen végzettséggel kerülnek majd onnan ki a diákok.
Vagyis ha a 2013-ra vonatkozó OECD-jelentést nyomasztónak, elkeserítőnek és dühítőnek találjuk most, képzeljük csak el, mit fogunk mondani három év múlva, amikor majd a 2016-os jelentés a szemünk elé kerül?
Amitől ugyanis igazán nyomasztó, elkeserítő és dühítő ez a helyzet, az az, hogy a statisztika rideg számai mögött emberek – gyerekek (diákok), felnőttek (tanárok) – vannak. Akiknek az élete a Fidesz által generált kényszerpályán mozog. És az azóta eltelt időben diákok ezrei kerültek hasonló helyzetbe, és a jövőben ugyanezt a Fidesz által megrajzolt kényszerpályát járják be. Tudatos lezüllesztése ez az oktatási rendszernek, amelyre nem lehet elégszer felhívni a figyelmet.
A 2010 óta tartó ámokfutás az élhető oktatási rendszer totális szétverésére irányul, amelyben a pedagógus ma megalázott, kisemmizett (nem, a szeptemberi béremelés nem javít ezen a helyzeten), kizsákmányolt munkaerő, akinek megbecsültsége jóformán mérhetetlen, de cserébe megfélemlítik úton-útfélen, hiszen az állását bármikor elveszítheti.
A diák pedig egyre rosszabb körülmények között, egyre alacsonyabb színvonalon, egyre több hátráltató tényező mellett küzd a végzettsége megszerzéséért – hogy végül kikerülve az oktatási rendszerből egy olyan munkaerőpiacra lépjen, ahol közel sem biztos, hogy valóban talál a végzettségének megfelelő állást. És miközben egyre kevesebb pénz jut magára az oktatásra, az olyan intézkedésekkel, mint a tankönyvpiac központosítása, milliárdos üzleteket húz be maga alá az állam, egyik zsebéből csoportosítva át a pénzeket a másikba.
Mintha egy feldühödött vaddisznó túrná fel makk után kutatva az erdőt...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.