Szerző: Kovács Zoltán
2016.10.21.
Milyen piac ez, és miféle piaci verseny? Természetesen semmilyen, hiszen ez a kormány gyűlöli a piacot, gyűlöli a versenyt, mert gyűlöli az annak alapját jelentő azonos versenyhelyzetet, gyűlöl mindent, amit nem ural. Csakhogy ha mindezt gyűlöli, akkor gyűlöli azt az ideált is, amit saját maga hangoztat: elsősorban is a szabad, saját tehetségéből, szorgalmából és akaratából dolgozni akaró nemzeti polgárságot. Az Orbán Viktor által szavakban hirdetett világban annyi lenne a kormány szerepe, hogy lehetőleg világosan és viszonylag hosszú időre megalkotja a piaci verseny jogi és közgazdasági környezetét, ebben meghatározza a saját szerepét, majd a továbbiakban ehhez tartja magát. Ez volna a szerepe, de nem ezt teszi, hanem felszámolja a piac gyenge maradványait. Nem csak a sajtópiacét, hanem lehetőleg mindent, ahol tettre kész emberek saját munkájuk eredményét látnák: egyoldalú szabályokat alkotnak, a döntőbizottságokat megtömik saját megbízható kádereikkel, akik aztán a termőföldtől trafikokig olyan döntéseket hoznak, amelyekkel többségében saját embereiket hozzák gazdálkodói helyzetbe. Amikor aztán ebben az egyenlőtlen küzdelemben valaki megbukik, sajnálkozva mondják, hogy bizony a piac ilyen.
Így marad talpon egy Magyar Idők nevű kormányzati agitpropka, és szűnik meg a mai sajtó egyik legszínvonalasabb terméke, a Népszabadság. Amit a kormány tesz, az csak egy érdeklődő közönség számára érthető, de ettől még tény: teletömi állami hirdetéssel az egyiket, a neki nem tetsző meg alig kap. A kormányzat szerint ez a piac.
Hogy mi a tényleges helyzet, azt jól érzékelteti az atlatszo.hu kutatása, amelyben szerette volna megtudni, hány médiavállalat hajlandó nyilvánosságra hozni, mennyi bevétele származik az államtól. Ez amúgy nyilvános adat lenne, ha nálunk az idevágó szabályokat komolyan venné a kormányzat is meg a kedvezményezettek többsége is. A következő lapokat, tévéket, rádiókat és híroldalakat keresték meg ezzel a kérdéssel: Magyar Nemzet, Lánchíd Rádió, Hír TV, Népszabadság, Heti Válasz, Index, Demokrata, Echo TV, Class FM, Origo, Magyar Narancs, ATV, Népszava, RTL Klub, TV2, HVG, Élet és Irodalom. Többszöri megkeresésükre mindössze két lap, a Népszava meg az Élet és Irodalom válaszolt. (A Mandiner korábban közölte az adatokat. Ennek ismeretében természetesen az is kérdéses, milyen jogon kritizálja a média nyilvánosságtól elzárkózó része a kormányzati összefonódásokat, ha az állami reklámköltéseket illetően maga sem törekszik az átláthatóságra.)
A Népszabadság története az egyre nyomorúságosabb magyar közélet terméke. Ez a kultúra a tulajdonfelfogáshoz is kapcsolódik. A tulajdon felelősségéhez – ahogy fogalmaz a mediapiac.com szerzője: „Ha valaki megszerez egy értékes, jól ismert vagyontárgyat vagy márkanevet, azzal óvatosan kell bánnia. Ahogyan virtuálisan keresztre feszítenek valakit egy elhanyagolt Andrássy úti palotáért vagy egy állítólag félremenedzselt, nagy múltú porcelángyárért, ugyanúgy a figyelem középpontjában lesz az, aki egy ismert politikai lapot csap a portfóliójához. Afféle hungarikum talán, hogy nálunk a lappiacon sem csináltak forradalmat, az elmúlt rendszer márkanevei éltek tovább. Ahogyan nálunk nincs Választási Újság, és a Mai szó sem került a régi nevek elé, úgy maradt életünk része a Magyar Nemzet, a Népszabadság, a Népszava… Ha valaki ezekhez nyúl, a kulturális identitásunkat érinti. Ha ezek közül tűnik el valamelyik, az minőségileg más, mint ha egy heti bulvárlap vagy havi férfimagazin esne ki a palettáról. Még akkor is, ha már nem érkezik meg milliók postaládájába reggelente.” (mediapiac.com, október)
De hát hol vagyunk mi ettől a gondolkodástól? Előlép a néhány év alatt kormányzati tényezővé avanzsált becsvágy, és tulajdonosi jogokról beszél, már persze úgy, ahogy az a fejében összeáll: lényege, hogy a tulajdonos akármit megtehet. (A magyar tulajdonosi réteg új embereiről majd máskor, most csak annyit, hogy többségében nem termelnek, hanem megszereznek. Nem versenyeznek, hanem pályáznak, majd támogatókat, Voldemortokat és fideszes Escobarokat keresnek. Ilyenformán nem pénzt hoznak, hanem visznek. A magyar lumpenburzsoázia tobzódik helikoptereivel, földnagybirtokaival és állami pénzen vásárolt külföldi futballklubjával, rosszul kitöltött vagyonnyilatkozataival, szánalmas magyarázkodásaival. Orbán hivatalba lépésekor a szolgáló állam szerény hivatalnokairól beszélt, mára föltöltötte az országot Kárpáthy Abellinókkal.)
Miniszterelnökként ő is része a rendszernek, természetesen a tápláléklánc minőségileg más, magasabb szintjén. Ő is piaci realitásokat emleget, a tulajdon szentségét. Amit a Népszabadságról mondott, szimpla és félrevezető, amit egy kormányfő aligha tehet meg. Ráadásul a kérdés egyébként sem az, hogy a tulajdonos mit tehet meg, kirúghatja a főszerkesztőt, beszüntetheti a lapot, hanem az, hogy ténylegesen mit tesz meg. A Sulzberger család vagy a New York Times jelenlegi kiadója, Arthur Ochs Sulzberger és az első generációs magyar laptulajdonosok között éppen akkora a különbség, mint a NY Times és a magyar napilapok között. Az, hogy a New York Times egyike a világ legtekintélyesebb lapjainak, egyebek között tulajdonosainak az érdeme. Számukra a lap több mint üzleti vállalkozás vagy a politika befolyásolásának eszköze. Sulzbergerék – akárcsak az amerikai újságírók és a fontosabb laptulajdonosok többsége – hisznek abban, hogy van társadalmi felelősség, van kimondandó igazság és követendő erkölcs; céljaik, érdekeik nem ellentétesek a társadaloméival; a hatalomban nem végcélt, hanem eszközt látnak, amellyel a közjót szolgálhatják. Ennek megfelelően a New York Times, élen a főszerkesztővel, az elhallgatással szemben a feltárást, a cinkossággal szemben a szolidaritást bátorítja. A Sulzberger család és a társadalom érdeke nem szétválasztható. Még akkor sem, ha vitás esetekben nyilvánvalóan Arthur Sulzbergeré az utolsó szó.
A HETILAP MEGVÁSÁRLÁSA VAGY ELŐFIZETÉSE UTÁN OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.