Szerző: rezeda
2016.10.26.
Van, amit nem lehet megvenni, és már történelem is. Mert Warholnak igaza volt: Fifteen minutes of fame for fifteen minutes. – Amikor az hírlett, hogy a NAV rászállott az angyalra, aki a Nyugatinál hóban, szélben és napsütésben árulta a süteményeket, pedig igaz sem volt.
Akkor kezdődött minden, a rá-, és önmagunkra csodálkozás. Irénke néni elemelkedett a flasztertől, szimbólummá vált egycsapásra, és megindultak a jólelkű hordák, hogy süteményt vegyenek, mert tán irgalmasak voltak, ami kivételes érdem a mai farkasvilágban, vagy épp másmilyen okból.
Legfőképp más okból. Fölismerték, hogy mindenkiből lehet Irénke néni a lét peremén tántorogva, hogy lehetnék én is kamikázé. Mások, politikusfélék, látványosan majszolták a jólelkűség álságos hatlaposait, hogy de jó fej vagyok én. Többen viszont elővették a jobbik részüket, és szívjóságból zabálták tele magukat, de ez már a múlt köde.
És most meghalt hát, és most megtörtént a csoda. Mécses ég a sütemények hűlt helyén valami megmagyarázhatatlan okból. Megmagyarázhatatlan, mert senki sem ismerte, nem lehetett tudni, van-e családja vagy nincs, hogyan él, hogyan nem, mit gondol, mit szeret, kit nem. Senki sem tudta, és most siratják.
Voltaképp tehát, önmagukat siratják, mert elköltözött a templom, ahol naponta lehetett áldozni a gyónás kényszere nélkül, a napi süti búcsúlevél volt a mennyországba hívőnek és hitetlennek egyaránt. Meg hát, lázadás is a hatalom ellen, hogy akit az megalázott és megnyomorított, azt ellenére magunkhoz emeljük.
A kétmillió éhező és a négymillió szegény volt ő, ilyképp a lelkiismerete azoknak, akik tudnak még süteményt venni. Voltaképp ő volt a mi Aureliano Buendiánk, aki magányában gyártotta az aranyhalakat vég nélkül, hogy aztán beolvassza és újra kalapálja az egészet. Így születtek ezek a sütemények is a magányban majdnem száz évig, hogy dallamosak legyünk: Cien años de soledad. ..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.