2016. november 24., csütörtök

HA NEM FIGYELÜNK EGYMÁSRA, EGYÜTT FOGUNK BELEDÖGLENI A HAZUGSÁGOKBA

KOLOZSVÁRI SZALONNA
- DÜHÖNGŐ, ORDÍTOK BLOG
Szerző: Swan Edgar
2016.11.23.


Mielőtt belefulladunk az össznépi boldogságba, amiért a kormány annyi új munkahelyet teremtett, hogy még a béreket is emelni kell (kell, ebben nincs vita), egy pillanatra se feledkezzünk el azokról, akik már elmerültek és a felszín alatt haldokolnak. Azokról, akik alól ugyanez a kormány rántotta ki a talajt és taposta bele őket a reménytelenség mocsarába. A társadalom nem független szigetekből áll, hanem egységes egész. Ha nem figyelünk egymásra, együtt fogunk beledögleni a hazugságokba.

Ha valaki nem olvasta a történetet, röviden összefoglalom. Van egy ötvenegynehány éves nő és az ő művészeti főiskolára járó lánya. A nő – Erzsébet és nem a Szalonna szerzője, hanem egy másik Erzsébet – genetikai eredetű betegségben, pontosabban betegségek sokaságában szenved. A súlyos csontritkulástól a végtagok és a gerinc deformitásáig, a romló hallástól a látásromlásig – mostanra mindkét szemén szürkehályog kezdett kifejlődni – minden baja van, ami csak lehet. Két mankóval vonszolja magát, szinte mindenben – a főzéstől az önmaga ellátásáig – segítségre szorul.

A kormány nagyszerű ötlete következtében, amikor az álrokkantakat kiszórták, hogy ne élősködjenek a társadalom nyakán, Erzsébetet is gyógyultnak nyilvánította az orvosi bizottság. Talán éppen egy olyan orvos ütötte rá a pecsétet a papírjára, aki régebben abból élt jól, hogy kamu-rokkantsági igazolásokat állított ki jó pénzért. Erzsébet rokkantelláttását megvonták. Helyette a 22 800 forintos álláskeresési támogatást kapja. Hiába ment el a munkaügyi központba, hogy akkor adjanak neki legalább közmunkát, kiröhögték, hogy mit akar a két mankójával csinálni?

Tehát ott állt a munkaképtelen édesanya és a gyereke. Az álláskeresésiből és a lány kis ösztöndíjából kellett volna megélniük. Meg is éltek, ha ezt életnek lehet nevezni és én máig sem értem, hogyan maradtak életben. Én nem lettem volna rá képes. A lány az iskola mellett ellátja az édesanyját és ha akad egy kis munka, ami még belefér, akkor keres pár forintot. Ez a ritka, ha akad ilyen munka. Így haldokoltak csöndesen, túl több fellebbezésen és elutasításon. Nem jár rokkantellátás, mondta ki az embertelenség. Erzsébetnek nincs autója, nincs és nem is volt hitele. Az önkormányzati lakását vásárolta meg részletre, egy éve fizette be az utolsó törlesztőt. Szerencsére. Mert ha nem így lett volna, ma már az utcán élnének.

Anya és lánya masszívan éhezett és fázott. Otthon, a négy fal között. Nem voltak hajléktalanok. Legalább azok nem voltak. Más különbség nem volt az utcán éhezők és az otthon éhezők között. Mi ( a Szalonna szerzői) elhatároztuk, hogy ameddig a gyerek iskolába jár és ameddig a suli végeztével állást talál – ez minimum egy év – minden hónapban kiegészítjük a kis család jövedelmét az álláskeresési támogatás kétszeresével. Mert nem tehetünk mást. Egyszerűen nem lehet...

ITT OLVASHATÓ

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.