- VENDÉGCIKK
Szerző: Budácsik Lajos
2016.12.30.
„Nem magamért sírok én: testvérem van millió és a legtöbb oly szegény, oly szegény, még álmából sem ismeri ami jó.” /Babits Mihály: Cigány a siralomházban/
Elmúlt karácsony, a „kötelező” szeretet ünnepe. Szenteste előtti napokban öntötte ránk a lakájmédia minden lehetséges módon, hogy hazánk milyen fantasztikus lehetőségek országa, aki itt él, az szinte már a Kánaánban érezheti magát. Bődületes számokat hallottunk, kapkodtuk csak a fejünket; hinnye, akkor ez már a földi mennyország? Nap, mint nap ontotta a média a kormány fizetett hirdetését arról, hogy „Magyarország erősödik”. Csak halkan merem megkérdezni, ha tényleg olyan jól élünk, akkor mi a fenének kell reklámokra a Pasa-parki cimboráknak, netán a nemzet második focicsapata egyik – tűzhöz közelálló – vezetője cégébe milliárdokat pumpálni? Ismerjük mind a közmondást: „jó bornak, nem kell cégér”. Vagy úgy gondolják a Habony-művekben, hogy amit sokszor hallanak az emberek, azt előbb-utóbb még el is hiszik? Arra meg végképpen nem gondolok, hogy netán a közpénz magánosításának egyik legalizált formáját „játsszák” el így előttünk.
Karácsony másnapján egyik vidéki nagyvárosban osztottunk ételt azoknak a felebarátainknak, akiknek a karácsony csak azt jelenti, hogy nincs mit enniük. Ők nem vágynak csillogó fenyőfára, díszesen csomagolt ajándékokra. Számukra akkor van ünnep, amikor nem kell éhesen lefeküdniük. Az előző évekhez hasonlóan most is sokan várták az „ünnepi” ebédet. A körülöttünk sétálók között valahogy figyelmes lettem egy, a hetvenes évei közepén járó hölgyre. Először nem is tűnt fel, de mikor harmadszor sétált el félszegen előttünk, akkor már éreztem, hogy nem csak azért sétálgat a néni, mert ráér, nincs jobb dolga. Udvariasan megszólítottam, megkérdeztem, hogy ne haragudjon, ebédelni szeretne? Csöndesen rám nézett, szemeiben könny csillogott. Másodpercekig némán álltunk. Szinte hallani lehetett a csöndet. Nem tudom, mi játszódhatott le a fejében, mire gondolhatott. Nem mertem megszólalni, de nem is tudtam volna, mit is mondjak. A szemét néztem, ahol csak a mérhetetlen szomorúságot, keserűséget láttam. Talán egy perc után a hölgy megszólalt. „Aranyoskám, szégyellem hogy éhes vagyok, restellem, hogy ide jutottam”.
Nem mertem faggatni, így nem tudom, milyen élete lehetett a kopottas ruhájú vendégünknek. Valószínűleg egykor jobb napokat látott, talán volt családja, de élete derekán magára maradt. Kisnyugdíjasként tengeti életét, megbékélve a sorssal. Nem tudtam mivel vigasztalni. Csak annyit mondtam elszoruló torokkal, hogy mi tiszta szívvel adjuk, fogadja el, fogyassza egészséggel az ebédet. Így is történt. Békésen elfogyasztotta az ételt, megette a bejglit is, majd elköszönt. Amilyen csendesen jött, úgy is távozott. Észrevétlenül, némán, kiszolgáltatottan.
A szívem azóta is háborog. Vajon tényleg neki kell szégyellnie azt, hogy nem tudja magát eltartani, hogy még karácsonykor sincs mit ennie? Rendjén van az, hogy egy élet fáradságos munkájának az a „jutalma”, hogy számára az ünnep is csak egy nap a sok közül? Vajon hányan élhetnek így hazánkban? A karácsonyi ételosztásokon hányan álltak be így, félszegen, szégyellősen, éhesen a sorba, félve, hogy jaj csak egy ismerős meg ne lássa őket? Valószínűleg nagyon sokan. Számukra nem vigasz, hogy az ünnep előtt a kormánypárt szolgalelkű – magukat kereszténynek mondó – megmondóemberei azt harsogták, „óriási mértékben csökkent a szegénység Magyarországon”, kevesebben élnek mélyszegénységben, mind több ember van anyagi biztonságban.
A „nem tehetős” miniszterelnök szerint „azt a valótlan állítást, hogy a szegénység nőtt volna, nem fogadjuk el, a valóság ezzel ellentétes.” Úgy vélte, csak üres kitaláció az, „mintha 2010 óta Magyarországon nőtt volna a szegénység”. Megtoldotta ezt azzal, hogy szerinte az egyik baloldali párt törzstagjait leszámítva „nincs ember ebben az országban……aki ezt elhiszi”. Mielőtt folytatnám, még egy egyszerű, hétköznapi történet. A fentebb már említett ételosztáson a környező fákra, padokra sálakat, kesztyűket kötöttünk. Először csak nézegették az ebédre érkezők a meleg holmikat. Mikor elmondtuk, hogy bárki elviheti bármelyiket, percek alatt minden gazdára talált. Egy hatvanas éveiben járó hölgy a sapkákat próbálgatta. Második, harmadik próbálás után megkérdezte, ugyan mondjam már meg, melyik áll neki a legjobban, lévén tükör nem volt a téren. Elszorult a szívem, amikor hozzátette, „uram, nem tudom, elhiszi-e, de nekem még sohasem volt olyan sapkám amit télen hordhattam volna”. Közösen sikerült a leginkább kedvére való fejre valót kiválasztani. Nem tudom, szabad-e írnom – de tényleg így volt – úgy örült a meleg sapkának, mint egy gyermek.
Bizony, ma Magyarországon sok millióan már annak is örülnek, ha télen, a hidegben használt, de meleg holmijuk van, ha nem fagy meg a kezük, a lábuk. Ők nem álmodoznak milliós ékszerekről, nem élhetnek úgy, mint a nemzet kaszinósának becses neje, nekik nem telik elegáns órákra, méregdrága táskákra, az ő gyermekeik nevén nincsenek luxuslakások, szőlőbirtokok. Nekik a szélfútta házukon, a kopott bútoraikon, az üres hűtőn kívül semmijük sincs. Tízezrek számára pedig csak az utca maradt, nincs még fedél sem a fejük felett. Nem vágyhatnak másra, csak arra, hogy ebben a mai, embertelen világban egyszer ők is embernek érezhessék magukat. Az országot uraló elit úgy tesz, mintha az lenne a valóság amiben ők, illetve a vazallusaik élnek, dőzsölnek. Két kézzel osztogatják a közpénzt, kegyként, mintha a sajátjuk lenne. Milliárdokat szórnak ki stadionok építésére, olimpiáról és ahhoz köthető közpénz lenyúlásról ábrándoznak, a Várba költözés költségeit 30 évre titkosítanák, milliárdokkal tömik meg az uralkodó párthoz közelálló, abból élő csókosok pénztárcáját.
Gyermekeik – maguk mondták – saját lábon állnak, élik az újgazdagok nagyvilági életét. A nemzet gázszerelője – azt mégsem írhatom, hogy a „nemzeti stróman” – az elmúlt évben, a vagyonbevallása szerint óránként úgy 93 ezer forintot keresett. A magát plebejusnak és kereszténynek mondó kormány nem a népet szolgája, s nincs tekintettel Jézus tanításaira sem. Hazug, cinikus, álszent világot hoztak létre, ahol csak alattvalókra van szükség. Napjainkban hazánk a közmunkások és a népkonyhák országa lett! Erre olyan büszke a mai hatalom? A fügefalevél alig takarja el, hogy bizony a király a valóságban meztelen. Ha az ország hatalmasságai vennék a bátorságot és saját két, úri kezecskéjükkel osztanák az ételt, akkor talán még ők is rájönnének: hazugság mindaz, amivel az országot kábítják. Találkozhatnának a növekvő nyomorral, a tönkretett életekkel, a kilátástalan helyzetben levő kisnyugdíjasokkal, talajvesztett fiatalokkal, a még kecskét tartani sem tudó „keményen dolgozó kisemberekkel”.
Szembesülnének a mérhetetlen nyomorral...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.