- DÜHÖNGŐ, ORDÍTOK BLOG
Szerző: Swan Edgar
2016.12.23.
De a környezetünket mi, egészségesek úgy alakítottuk és alakítjuk, hogy a mozgásában korlátozott emberek eleve ki vannak zárva belőle. A járdák közepére helyezett oszlopok, a lépcsők, a forgóajtók lehetetlenné teszik azt, hogy kerekesszékkel, mankóval eljusson valaki az iskolába. Például. Iskolákat átépíteni, rámpával, vagy speciális liftekkel ellátni sok idős és sok pénz. De megszervezni azt, hogy a nehezen mozgó osztálytársat napi váltásban két markos fiú, vagy lány felvigye a lépcsőn, majd le, nem pénz kérdése.
Gondoljunk csak a rámpa nélküli lépcsősorokra, a magas küszöbökre. Az üzletek beléptető rendszerére, amikor egy forgó valamin kell átverekedni magunkat. Két lábon, fürgén megy a dolog, de mankóval csak nagyon bajosan, kerekes székkel sehogy. Nem fér át.
Gondoljunk az ülő ember számára elérhetetlen kilincsekre. Az üzletek polcai közötti szűk helyekre, amiket lehetőleg tovább szűkítenek a középre pakolt kínálókkal, raklapokkal, dobozokkal.
Naponta kapok idegbajt az egyik (biztosan sok ilyen van, de én ezt látom) bevásárlóközpont mosdójának ajtajára biggyesztett tábla láttán. „Mozgássérült mosdó. A kulcsot kérje a vevőszolgálati pultnál!” A vevőszolgálat az épület túlsó végén, sokszor tíz méterre van. Bottal, mankóval rohadtul messze és oda-vissza meg kell tenni az utat. A vevőszolgálat pultja egy székben ülő ember fejmagassága fölött helyezkedik el. Az alkalmazott nem is látja, hogy valaki ott van. A székben ülő ordíthat nyugodtan, hogy kéri a mosdó kulcsát. A többi ott várakozó ember füle hallatára, mert úgy szép a történet.
Simán fel lehetne szerelni a kulcsnak egy kampót a mosdó ajtaja mellé. Elérhető magasságban. De a tábla mégis ott van, a kulcs pedig nincs. Nem elég, hogy egy bármiben korlátozott embernek sokkal nagyobb energiát igényel az, amit mi rutinból megteszünk, még meg is alázzuk őket ahol csak lehet.
Az úgynevezett „rokkant parkoló”-ban hányszor látunk büdös bunkót, lehetőleg keresztben parkolni? Nem olyan nagy beruházás egy kamera. Bírság, a legmagasabb kiszabható összeggel, a bevételt pedig lehetne akadálymentesítésre fordítani.
Utazni csak bizonyos vonalakon tudnak. Szívem szerint egy csomó embert kerekesszékbe ültetnék és megkérném: jusson el egyik pontról a másikba, közben adjon fel egy levelet a postán, menjen be egy bankba, használjon egy banki automatát, szálljon fel a villamosra, buszra, vonatra, menjen el egy szakorvosi rendelőbe, vegyen egy fagylaltot, menjen fodrászhoz, intézzen el valamit egy hivatalban, vásároljon be.
Apró odafigyeléssel, minimális beruházással emberhez méltó körülményeket teremthetnénk a nehezebben mozgó társainknak, de nem tesszük.
Azt is el tudnám képzelni, hogy az iskolában kevesebb órában gyakorolnák a gyerekek a „Hull a szilva a fáról” című csodás dalt, netán a hittan/erkölcstan tanórán kívüli, választható tárgyként szerepelne az oktatásban és helyette például jelnyelvet tanítanának.
Nagyon sok mindent lehetne tenni azért, hogy a testük állapotának kiszolgáltatott, de minden másban teljesértékű társainknak ne segélyből kelljen megélni, hogy ne alázzuk meg őket napról napra, újra és újra.
Kezdhetnénk mindjárt ott, hogy nem a mankót, a széket látjuk, nem a nehezen mozgó lábat, a furcsa pózban tartott kezet. Lehet a szemükbe nézni, beszélgetni, barátkozni. Azt elvitatni, hogy éppen olyan érző lények, mint mindenki más, azonos vágyakkal, álmokkal, célokkal – nem lehet.
Aki számára természetes dolog megkérdőjelezni azt, hogy egy mozgásában korlátozott ember hogyan merészel gyermeket vállalni, attól pedig meg lehet kérdezni azt, amit én is meg fogok most:
Mondd csak! Te már nyomoréknak születtél?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.