2017. május 8., hétfő

AZ A MIÉNK, AMIT MEGESZÜNK!?

LELKIZÓNA BLOG
Szerző: kreatív pszichológia
2017.05.08.


Ki tudja, hány alkalommal hallottam ezt a felületesen még igaznak is hangzó állítást. Ha meggondolom, már jóval korábban is visszás, ellentmondásos érzések kerítettek hatalmukba tőle, most végre megértettem, mi volt a bajom vele.

Éppen csak álldogáltam a pihenő szélén, a többiek pedig úgymond tízóraiztak. Engedtek a friss fehér kenyér és a kicsit folyós házi libazsír csábításának, miközben a kis helyiséget belengte a savanyú káposztának a kibontott műanyag vödröcskéből kiszabadult szaga. Tisztán hallottam a racionalitásom magabiztos hangját, hogy most és itt simán kibírom megingás nélkül, hiszen a reggeli banánnal és a kávéval általában nyugodtan kitartok délig, ilyenkor még nem is szoktam éhes lenni, és akárhonnan szemlélem, egyáltalán semmi szükségem extra bevitt kalóriákra.

Mondjuk, a nagy munkahelyi közös evészetek nem is feltétlenül az éhségről szólnak, ezeknek a nálunk régebben kifejezetten gyakori, mostanság már sokkal ritkábban előálló alkalmaknak jóval erősebb a közösségi együttlét jellege, ráadásul valódi sodrásuk, lendületük van, ami nagyon erősen tud hatni rám. Szívemből szóló szavakkal: „Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek.”[i]

Mindenesetre itt még azt gondoltam, hogy ezt az alkalmat meg lehet úszni evés nélkül– csak úgy itt maradok és álldogálok, ha kedvemre való a beszélgetés, akkor majd bekapcsolódok, de nem fontos, hogy most engedjek az étel tagadhatatlan vonzásának. A magamat nyugtató okosságok ellenére már nyilvánvalóan éreztem a megbotlás közelségét, amikor elhangzott a következő mondat a szintén középkorú és szintén hízásba hajló[ii] kolléganőm szájából:

Együnk! Úgyis, mi örömünk marad…

És akkor, ott megvilágosodásom támadt. Na, nem olyan nagy. Nem mintha lenne mértékegysége a megvilágosodásnak, legalábbis én nem tudom, mi az, ha volna is. Viszont végre megértettem, hogy mi taszított annyira a címbeli gondolatban, és miért derengett fel bennem az, hogy most ettől nem lelkesen enni, hanem inkább tiltakozni kellene. Nem, nem az evés ellen kéne tiltakozni, hanem ezt a mostani életemet lekicsinylő, degradáló feltételezést kellene kikérni magamnak...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.