2017. május 6., szombat

EGY KORMÁNYZATI SZINTEN TAGADOTT HOLOKAUSZT - AZ ÖRMÉNY NÉPIRTÁS

ÁTLÁTSZÓ BLOG
Szerző: PLT
2017.05.05.


“Ki beszél ma az örmények kiirtásáról?” – tette fel a kérdést Hitler 1939. augusztus 22-én Obersalzbergben a német hadsereg vezetői előtt – idézi Pető Andrea a hírhedt kijelentést a náci haláltáborokról írt cikkében. (Rubicon. 1999/5-6.) Az 1915-ös, örmények ellen irányuló népirtás sok tekintetben a zsidó vészkorszak prototípusa, illetve előfutára volt. Utóéletét tekintve viszont bizonyos tekintetben felül is múlja a zsidó holokausztot.

Természetesen a nyugati világban is vannak olyanok, akik tagadják a gázkamrák, illetve általában a náci tömeggyilkosságok létét. Komoly politikai és jogfilozófiai vita zajlik arról, kell-e büntetni az ilyesmit, vagy sem? De arra a nyugati kultúrkörben és annak határvidékén nemigen van példa, hogy a zsidók elleni genocídiumot maga az állam, illetve az azt képviselő mindenkori kormány tagadja évtizedek óta.

Az uniós csatlakozási szándékát hangoztató, az Unió előnyeire (munkavállalás, vízumkönnyítés, pénzügyi támogatás) igényt tartó Törökországban viszont az örmények sérelmére elkövetett tömeggyilkossággal ez a helyzet. Mi több, a világ legtöbb kormánya, így a magyar kabinet sem hajlandó azt népirtásként elismerni. De mi is volt az örmények elleni népirtás, amelyről jóval kevesebb szó esik, mint a náci vagy akár a kommunista bűnökről?

Április 28-án emlékezett meg Győrben a helyi Örmény Nemzetiségi Önkormányzat a tömeggyilkosság 102. évfordulójáról. A rendezvény látogatói fotókiállítást tekinthettek meg, amely a tömegsírok és kivégzések megrázó vizuális bizonyítékait mutatta be. Ez volt a történelem első olyan népirtása, amelyet a modern fényképészet révén sikerült dokumentálni.

2007-ben “új fényképek kerültek elő a Deutsche Bank archívumából, amely az öldöklés megkezdésekor a térségben egy vasúthálózat kiépítésén dolgozott. A bank alkalmazottai által készített, a terrort megörökítő fotókat Robert Fisk díjnyertes háborús tudósító fedezte fel. A képeken fiatal férfiak láthatók, akik marhavagonokba zsúfolva várják, hogy a halálba vigyék őket. A törökök 90 éhező és rémült örményt tereltek egy vagonba, később a nácik is ugyanennyi kelet-európai zsidót zsúfoltak össze, amikor a haláltáborokba szállították őket.”

A kiállításon a képek mellett egy rövid szöveges összefoglalás is volt az eseményekről, valamint egy térkép a deportálások útvonaláról és a mészárlások helyszíneiről. A koponyahegyeket és csonthalmokat szemlélő utókor nehezen tudja eldönteni, miért kezdték el Törökországban gyilkolni az örményeket, akikkel évszázadokon keresztül éltek együtt? Valamit érdemes tudni – mert döntő különbség más országokhoz viszonyítva. 1914-ben gyakorlatilag valamennyi egymással szemben hadba lépő országban tömegek ünnepelték a hadüzenetet.

Egyetlen állam kivétel: mégpedig az akkor már régóta a földrész “beteg embereként” emlegetett Törökország. Ahol az ifjútörök kormány háborús szándékainak nyilvánosságra jutása után békepárti tömegtüntetések zajlottak le. “… a török vezetés és a lakosság egy része sem helyeselte az egyoldalú német szövetség gondolatát.” – állapítja meg Fodor Pál turkológus az Európa beteg embere, 1914-1915. című írásában. (História. XXVI. évfolyam 6-7. szám. 2004.) Persze az Antant oldalán hadba lépő Oroszországtól is sokan tartottak Isztambulban.

“A törökök a legveszélyesebbnek persze az oroszokat tartották, akik eltökélten támogatták a balkáni kis népek önállósulását, felkarolták a keleti örmények autonómiatörekvéseit, és hosszabb távon a tengerszorosok és Konstantinápoly megszerzését (ahogy ők mondták: “felszabadítását”) tervezték.” – írja Fodor. De a külső ellenséggel szembeni gyűlölettel önmagában nemigen lehetett felszítani a török lakosság háborús kedvét. A hátország elszántsága mellett pedig a török haderő felkészültsége sem volt a helyzet magaslatán. Ennek dacára Törökország a háború kitörésekor titokban szövetségre lépett a Központi Hatalmakkal.

“Érdekes, hogy a németek eleinte (hadseregük alkalmatlansága miatt) nem kívánták a törökök csatlakozását, de miután 1914. augusztus elején kitört a háború, sürgetni kezdték őket erre. Enver, Talat és Szaid Halim végül a kormány antantbarát és semlegességpárti tagjainak megkerülésével írta alá augusztus 2-án az említett titkos szerződést. A következő három hónapban a belső ellenzők érveit félresöpörték, pedig azok meggyőzően mutatták ki, hogy sem az ország anyagi helyzete, sem hadseregének állapota miatt nem engedheti meg magának a hadba lépést.” – világít rá Fodor az idézett cikkében.

Így aztán Törökország – mint a szövetséges németeknek alárendelődő, az antanthatalmakkal szemben pedig végül alulmaradó hadviselő fél – igazából csak a feltételezett, képzelt belső ellenséggel szemben tudott diadalt aratni. Ilyen ellenség lett az örményekből, akiket azzal gyanúsítottak, hogy Oroszországgal rokonszenveznek, szeparatista törekvéseik vannak.

Az örmény kisebbség megsemmisítésére irányuló kísérlet a homogén nemzetállam megteremtésének legelső modern, XX. századi próbálkozása volt. (Melyek azért voltak előzményei: 1894-96 között, illetve 1909-ben is lezajlottak már örményellenes pogromok.) Akárcsak később a nácik, úgy a török nacionalisták is a belső hátországi árulók összeesküvésének, hátba döfésének tulajdonították a fronton elszenvedett vereségeket.

“A zsidó holokauszt előzményének tekinthető az 1915-ös örmény genocídium […] Itt is államilag szervezett tömeggyilkosságról volt szó, felhasználva a kollaboránsokat az üldözöttek köréből. Sok örmény a halálmenetek során pusztult el, hasonlóan az 1944-1945-ös zsidó deportáltakhoz. Mind a török, mind a náci vezetők megpróbálták eltüntetni a gyilkosságok nyomait. […] Yehuda Bauer és Aharon Weiss szerint az örmény genocídiumot és a zsidó holokausztot elsősorban az különbözteti meg, hogy a török nacionalisták nem voltak rasszisták. Az örményeket nem tartották általában a civilizáció, az emberiség ellenségeinek, az iszlám hitre áttérteket nem bántották, az elrabolt gyermekeket erőszakkal áttérítették, az örmény nőket megerőszakolták, a legszebbeket közülük háremekbe zárták. A zsidók áttéréssel nem menthették meg az életüket, de az is igaz, hogy a törökök elérték céljukat: az örmény nők, gyermekeik és az iszlám hitre tért felnőtt férfiak nemzeti-kulturális értelemben “meghaltak”, “eltűntek”, örményekké ismét csak akkor válhattak, ha sikerült megszökniük, kivándorolniuk. Ebben az értelemben a fizikai tömeggyilkosságot a kulturális népirtás csak “befejezte” Törökországban.”- írja Karsai László. (Holokauszt. Pannonica Kiadó 2001.14. o.)...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.