2017. június 13., kedd

A GUTTENBERG-GALAXIS VÉGE

KANADAI MAGYAR HÍRLAP BLOG
Szerző: Rátesi Margit
2017.06.12.


Nálunk a könyv, a betű „felelőse” Édesanyám volt. Mint korosztálya nagyobbik része (1919-ben született) négy osztályt végzett a faluban, ahol gyermekkorát töltötte. Óvónő szeretett volna lenni, de ahhoz legalább a polgárit abszolválnia kellett volna, ilyen iskola meg a faluban nem volt. Nyolcgyerekes család legidősebb gyerekeként esélye sem volt – bár az iparos (kovácsmester) apja az iskola költségeit előteremtette volna, de a közeli városkában a lakhatást, az életet már nem volt képes. A nagypapa napilapot, két hetilapot is járatott, még a Kis Újságért is gyakran elszalasztotta a vasútállomással bíró szomszéd faluba. Gyakran emlegette: „Olyan jó szemem volt, hogy hazafelé (4 kilométerre volt az ”újságos”) teliholdnál kiolvastam az egész lapot.” Telepes rádiójuk is volt: a horvát határhoz közeli községbe csak a hatvanas években jutott el a villany.


A fővárosba kerülvén (ideszakadt nagybácsihoz jött, átmeneti segítségül, itt ismerkedett meg apámmal) aztán az esti villanyfényes olvasás pótolta némiképp az élete végéig hiányzó gyanta-ciklámen-gomba illatú erdőket. Apám sem volt „tanult” ember – a mai értelemben -, de ő a négy év elemi után inasként szakmát tanult, amiből később mestervizsgát is tett, hogy önálló lehessen. Elég kalandosan alakult az életük, ahogyan nemzedékük legtöbb tagjának: 1941-ben házasodtak össze, 1947-ben testálta rájuk a nagybácsi az üzletet, az eltartása fejében. A bácsi tovább „tartott”, mint az üzlet: azt 1952-ben „a dolgozó nép nevében” állami kezelésbe vették.

De vissza a könyvhöz, vagy inkább az írott betűhöz. Nagypapa segítette a pestieket – az üzlethez tartozó nagy borpincében 1944-re már bödönben állt a zsír, zsákban a liszt, cukor, krumpli, bab, borsó, aszalt gyümölcs, gesztenye, szalonna – szóval minden olyasmi, amivel egy család átvészelheti a közeledő nehéz időket. Mégis úgy alakult, hogy a szüleim a faluban ragadtak, csak 1945 tavaszán tértek vissza. A hatemeletes bérház lakói a pincében vészelték át az ostromot, és persze felélték a család készleteit. Anyu ezen nem bánkódott: mégis, mit ettek volna? – mondogatta. De azt nem bocsátotta meg, hogy a pincébe menekített könyveit feltüzelték a csikókályhában.

A következő – súlyos szegénységben töltött évek alatt pótolni igyekezett a veszteséget. Mi, gyerekek minden alkalomra, ha mást nem is, könyvet biztosan kaptunk – a könyv, az újság, a színház- és mozijegy tényleg fillérekbe került. Napilap is járt, a hét végi bevásárlásoknál meg a piacon többnyire kiszorított annyit, hogy megvegye a kedvenc hetilapját. A közeli könyvtárban is gyakran megfordultunk – felnőttnek 5 gyereknek 1 forint volt az évi(!) kölcsönzési díj.

Lassan, de gyarapodott a „könyvtár”. Reprezentatív sorozatokra nem nagyon tellett, antikváriumokból, vagy éppen az Olcsó Könyvtár darabjaiból jöttek a könyvek, főként magyar klasszikusok: Jókaik, Mikszáthok, – vers persze Petőfi, Arany. A válogatásban nem nagyon segítettek irodalmi ismeretek, olvastunk mi mindent. Az ötvenes években pl. az asszonyok egymás között kölcsönözték az olyan tiltott írók könyveit, mint Zilahy, Erdős Renée, Vaszary. Leginkább olyan művek kerültek a mi kezünkbe is, amiket kényes ízlésű kritikusok szeretnek az ún. „női irodalom” kategóriába sorolni. Fordulatos történetek világnagy szerelmekről, szegénységről, gazdagságról, háborúról és békéről. Aztán bővült a könyvtár szovjet, magyar ifjúsági regényekkel is: mindhárman jó tanulók voltunk, év végén biztos volt a jutalomkönyv. Igen büszke voltam, hogy amikor férjhez mentem, a „stafírungom” belefért egy nagy bőröndbe – csak a nagymamámtól kapott nagypárnát kellett kívülről rákötözni – de a mintegy 200 kötetes „könyvtáramat” csak több részletben tudtuk elvinni a férjem nagymamájához – aki a konyhájában adott egy fotelágynyi otthont az új családnak.

Otthon nagy becsülete volt az írott szónak, meg az iskolának. Anyukámat gyakran bírálták Apám bátyjai: minek egy lánynak tanulni? Majd férjhez megy, és passz. De Anyám nem engedett: a lecke szent volt előtte, minden házimunkát maga végzett, ha könyvet látott a kezünkben, nem zavart meg mindenféle takarítási, vagy főzési feladatokkal. Érdekes, a zene más volt. Mondjuk nem is volt ehhez instrumentumunk – a meglehetősen dobozhangú néprádió nem sok élvezetet nyújtott. De, ha rákérdezett: mit csinálsz?, én meg éppen zenét hallgattam, akkor rávágta: Szóval, semmit. Légy szíves, segíts lesöpörni. (Házmester volt – a lesöprés a lépcsőházak letakarítását jelentette, ami kétnaponta volt kötelező, nyáron hetente egyszer le is kellett mosni a lépcsőket, függőfolyosókat. A járdát, kapualjat, udvart minden nap söpörni kellett, ha hó volt, naponta többször is.)

Szóval nálunk a könyv volt a „műveltség” alfától omegáig. A látókör persze bővült az iskolában – de alapvetően megmaradtak a kisgyerekkori hatások. Főként persze Anyukám racionális, két lábbal a Földön álló szemlélete, amitől nem idegen a „fölösleges studírozás” valamelyes lenézése. Nem is tudtam igazán megbarátkozni pl. Thomas Mannal, Settembrini és Naphta „szócséplése”, Hans Castorp tétovázása olyan távol állt tőlem, mint, mint…. Talán, mint az álomluxus szanatóriumi világ a szoba-konyha szűkösségétől. Sinclair Lewis szívós munka és szorgalom teremtette hőseit viszont nagyon is értettem, ahogyan a lelkemig hatoltak az öreg halász koppanó mondatai Hemingway tolmácsolásában. Nemzedékem állítólagos ”kultkönyve” a Zabhegyező sem érintett meg: na, ez se tudja, jódolgában mit csináljon – ezt gondoltam. A trágárság akkor sem volt, ma sem érték a szememben: hallottam én annál jóval cifrábbakat is az utcán, meg a műhelyben...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése