2017. június 13., kedd

ÉLETMAG

TABUNYITOGATÓ BLOG
Szerző: Povisel József
2017.06.13.


Mikor magához tért, három kérdés villant fel gondolataiban. Hol van? Kicsoda is ő voltaképpen s mi dolga? Mi van a társaival?

Az elsőt rögtön el is vetette, hisz semmi jelentősége. A harmadikra meg úgyis megkapja a választ, ha itt az ideje.

De a második …, az nem hagyta nyugodni. Egyszer csak megszólalt egy Hang, ami mintha valami időtlen távolságból, s mégis egyidejűleg benne, a lelke legmélyén hangzott volna. Nem is szavakat hallott, ám mégis tudta mit kell tennie. Belül egy kellemes, furcsa melegséget érzett.

S ugyanekkor valami megmozdult benn, s lassan növekedni kezdett. Napról napra nagyobb lett ez a valami, s egy napon már akkora volt, hogy érezte, szét fog feszülni. Tudta, ez nem lesz kellemes, de azt is, hogy ennek így kell lennie, hogy így van rendjén.

Ám ez a nap is eljött, egy halk reccsenéssel a kemény burok megrepedt. S a valami – a Csíra, bár ő nem tudta, hogy ez a neve - kibújt belőle. Kiegyenesedett, és egyre nagyobb és erősebb lett, s addig nyújtózkodott, amíg csak ki nem ért a fényre. S a Mag – de ezt sem tudta, hogy ez a neve -, rögtön megérezte, hisz lényegében egyek voltak. Igaz, a csíra ekkor már Szár volt, de ennek sem volt számára nagy jelentősége. Persze, eddig azt sem tudta, hogy van Fény és Sötét, de most, hogy megtörtént, már igen, s rögtön tudta, mit is súgott az a belső távoli Hang.

Sok mindent nem tudott még a mag, talán éppen szerencséjére. Ha tudta volna, mi van a föld felett, s mi nincs, talán nem kezdte volna nevelni magában a csírát. Inkább visszaaludt volna. Nem tudta, hogy valami iszonyat söpört végig a Földön, s ennek nyomán alig maradt élőlény. Nem tudta, hogy a Földet temetetlen holtak testei, rozsdás fegyverek roncsai, szétbombázott épületek maradványai és szelek által összekuszált szeméthegyek borították. Nem tudhatta, hogy maga is egy kicsiny falu összedőlt raktárának romjai közelében kelt életre, hogy társai közül is alig maradtak életben, s azok is igen messze sodródtak tőle s egymástól.

Nem tudta, milyen volt a világ korábban, így nem is tudhatta, milyen szörnyen nézett ki környék. Csak tette a dolgát: növekedett, utat tört a Nap felé. A Fénnyel együtt valami bizsergető meleg is átjárta. Ahogy teltek a napok, megtudta, mi az eső, s már tudta, mi az a tápláló nedvesség, a Víz, ami már akkor is, előtte is, azóta is táplálta, mielőtt felébredt volna. Mióta kibújt a föld alól, érezte a nappalok és éjszakák változását, rácsodálkozott a vidám felhőkre. Most érezte igazán, hogy él!

A szár végén kis bojtocskák kezdtek növekedni, majd apró magocskák, amik hízni, erősödni kezdtek. Nagyon büszke volt magára: ezek az ő gyermekei voltak...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése