2017. június 30., péntek

MÁRAI SÁNDOR: HALLGATNI AKARTAM (RÉSZLET) - KÖNYVAJÁNLÁS

BLOGÁSZAT
Szerző: Márai Sándor
2017.06.29.


...AZON A NAPON, AMIKOR HITLER BEVONULT Bécsbe, a magyar polgári társadalom nagy többsége rokonszenvezett a nemzetiszocialista eszmékkel. [Önlegyőzés kell hozzá, hogy most, amikor ezt leírom, tárgyilagos maradjak, mert ez a pillanat, amikor egy ázsiai hatalom ennek a vádnak ürügyén iparkodik megsemmisíteni hazámban mindent, ami a magyarságból és a magyar élet értékeiből megmaradt. Igaz, ez nehezen következett el és kegyetlen ázsiai (…) nem sokat törődik az ügyükkel – csak a cseh példára kell gondolnunk – megsemmisít mindent és mindenkit, aki az útjában áll, akkor is, ha a nemzet vagy társadalmi réteg, amelynek (…) még akkor sem lehet elhallgatni, ha a hatalom hamis vádak kovácsoltatását elhatározta, ártatlan a nácibarátság vádjában...A magyar parasztság soha nem volt nemzetiszocialista érzelmű; nem is tudta igazában, mi az. A vezető körök – most nem az alsóbb, kispolgári nevelésű és életszínvonalú hivatalnokokra és katonatisztekre gondolok –, a felsőbb államvezetés felelős emberei ebben az időben még inkább féltek a náciktól, mintsem hozzájuk szítottak. Az arisztokraták, a történelmi nevet viselő nagybirtokosok határozottan és bátran náciellenesek voltak – néhány év múltán sokan közülük megjárták a német internálótáborokat –, elítélték még akkor is, ha feudális érdekeik, a nagybirtokrendszer védelmének reményében, időlegesen biztosítékot véltek látni és találni egyesek a „magántulajdont” tisztelő, a porosz és pomerániai nagybirtokos junkerséggel zsíros paktumot kötött náci hatalomban. A zsidóság, amely a trianoni Magyarországon jelentős lélekszám volt – mintegy az ország lakosságának egytizedét jelentette –, természetes félelemmel és irtózattal fordult el a számára halálos veszélyt megtestesítő nemzetiszocializmustól. De a polgárság, az a meglehetősen zavaros, összetett társadalmi réteg, amelyhez éppen úgy hozzátartozott a nyugdíjas ezredesnéből trafikosnak lecsúszott „úriember” özvegye, mint az állatorvos, az ügyvéd, a segédekkel dolgozó villanyszerelő, a miniszteri tanácsos, az aktív őrnagy, a postafelügyelő vagy a sintértelep vezetője: az, akit Magyarországon „nadrágos ember”-nek neveztek, nagy többségében, nyíltan vagy titokban – ebben az időben már inkább nyíltan – nácibarátnak vallotta magát.
   Ezt bizonyították ebben az évtizedben a magyar választások. Ezek a politikai erőpróbák a
titkos kerületekben is mind nagyobb többséget hoztak a pártoknak, amelyek a
„fajvédelemmel”, a „szélsőjobb” eszmékkel indultak a választási küzdelembe. Többféle
„jobboldali” eszme erjedt itt, közös céllal. Voltak finomabb jobboldaliak és voltak csizmás,
egyenruhás, kapcás jobboldaliak. A „nemzeti” eszme és a fajvédelem lobogója alatt mosódtak össze ezek az árnyalatok. A napon, amikor Hitler Bécsbe vonult, a magyar társadalom értelmiségi többsége már félreérthetetlenül, nyíltan, bátran „jobboldalinak” vallotta magát. Ha akad egyszer magyar történetíró, aki az elmúlt emberöltő magyarságának társadalomtörténetét pártatlanul megírja, bonyolult feladat lesz számára, elemezni a „jobboldaliság” igazi értelmét. Mit értettek ez évtizedekben Magyarországon a „jobboldal” alatt? Egy országban, ahol a szabadságeszméknek és a liberalizmusnak a hagyományos kuruckodáson túl is, tapintható és valóságos hagyományai voltak?… Mikor a magyar társadalom egyik jelentős rétege, így elsősorban a liberális előző nemzedékek utódai, tehát a magyar polgárság „jobboldalian” kezdett érezni, gondolkozni és színt vallani: miben hitt és mit akart igazában?
   Évtizeddel később a kommunisták lakonikusan úgy válaszoltak, a magyar értelmiség
nemzetiszocialista érzelmű volt, mert „reakciós”. Ezt az egyszerű szólamot fújták,
parlamentben, sajtóban, irodalomban, közéletben, minden következménnyel. Első hangzásra úgy hangzik ez a vád, mintha azt mondaná valaki, hogy a víz azért nedves, mert vizes. De nem árt a kommunistákat szavukon fogni: vizsgáljuk meg ezt a vádat szó szerinti tartalmában. A magyar polgári társadalom nagy része ebben az évtizedben, az anschluss előtti és azt követő években kommunista szempontból valóban „reakciós” volt. Mi hát a reakció, és ki a reakciós?…
   Feltehető, hogy a reakció mindenekelőtt re-akció, tehát cselekedet és magatartás, amely válasz egy kérdésre, tettleges felelet egy akcióra. Ez az „akció” a kommunista kísérlet volt, amely az első világháború után megkísérelte Magyarországon megvalósítani az akkor még
Oroszországban is csak erjedő bolsevista eszmét és gyakorlatot. Később iparkodtak baloldaliak ezt a kísérletet ártatlan közjáték, jelentéktelen politikai betét címkéjével könyvelni el. A valóságban nem volt az.
   Ez a közjáték nemcsak a bankárokat, a gyárosokat, a feudális földesurakat, az aranygalléros és gérokkos...magyar közhivatalnokságot riasztotta meg, hanem mély és messzire hullámzó indulatokat kavart fel az egész magyar társadalom öntudatában. A kommunisták – amikor a Vörös Hadsereg nyomában, börtönben, illegalitásban, üldöztetésben és számkivetésben, majd moszkvai pártiskolákban eltöltött negyedszázad után, lelkükben semmivel nem engesztelhető bosszúvággyal és ellenérzéssel mindennel és mindenkivel szemben, aki magyar, hazatértek – a kommunisták pontosan tudták, hogy ez a „közjáték” a magyar társadalom lelkében milyen jelentős és fájdalmas emléket hagyott. Oly pontosan tudták, hogy sajtójukban, politikai szemináriumaikon 1949-ig soha, egyetlen szóval sem volt szabad említeni az 1919-es magyar Tanácsköztársaság véres kísérletének szomorú emlékű hőseit. Budapesten a Vörös Hadsereg bevonulása és a kommunisták hatalomátvétele után mindenfelé átkeresztelték az utcákat, de 1949-ig nem akadt egyetlen utca, tér, még csak sikátor sem, amely az 1919-es Tanácsköztársaság vezetőinek nevét hirdetné. A város megtelt a Vörös Hadsereg dicsőségét hirdető emlékművekkel – utoljára talán csak az asszírok alázták meg ilyen emléktáblákkal a legyőzött népeket –, de sehol nincs szobra Kun Bélának, sem Szamuelynek.
   A kommunisták kitűnő iskolából érkeztek, ahol megtanították őket, hogy a magyar
bolsevizmus előjátékáról tanácsos hallgatni. 1949-ben, tehát öt évvel a fegyverszünet után, az 1919-es eszmények harmincéves fordulóján mertek csak a kommunisták nyilvánosan
megemlékezni az első Tanácsköztársaságról; akkor már, úgy hitték, megszilárdult lábuk alatt a forró talaj… A magyar társadalom e három évtizedben mindvégig emlékezett erre a véres és kegyetlen, romboló közjátékra. Erre épült reá Horthy, a „szegedi gondolat”-nak nevezett neobarokk fasizmus valóban „reakciós” uralma. Erre épült reá a trianoni Magyarország türelmetlen, a kereszténység és a nemzet nagy eszméit a gyakorlatban politikai kapzsisággal kihasználó, mind általánosabban terjedő és szervezkedő titkos és nem is olyan titkos társaságainak uralma. Erre hivatkoztak a szószékről és a sajtóban, a parlamentben, a hivatalokban azok, akik ezt a „közjátékot” felhasználták a maguk társadalmi helyzetének erősítésére, és ennek ürügyén megakadályozták, hogy Magyarországon az első Tanácsköztársaságot követő negyedszázadban a demokratikus fejlődés kövesse a nyugati példát és követelést, szorgalmazták, hogy testet öltsön az a torz, a múlt liberális hagyományait inkább elsikkasztó, mint üldöző, félfasiszta, majd később leplezetlenül és kegyetlenül, a náci ideológiával és gyakorlattal vetekedő közigazgatás és társadalomvezetés, amely utolsó pillanatig a hitleri Németország végzetéhez kötözte Magyarországot. Mindenre, ami e hosszú negyedszázadban Magyarországon nyílt és leplezett jogtalanság, fonák előjog, fejlődésellenes nevelés volt, a kommunista kísérlet alibije adott felhatalmazást.
   Mikor Hitler bevonult Bécsbe, ez a társadalmi réteg úgy érezte, elérkezett az ő idejük. A
magyarkodás aggodalmait elhallgattatta lelkükben a kapzsi érdek és a szenvedély. Ez a
„reakciós” társadalmi réteg nem jelentette a nemzetet, de elég hatalmas volt ahhoz, hogy
nevében beszéljen és helyette cselekedjék. A titkos társaságoktól a korcsmai törzsasztalokig terjedt hatalmuk, behálózták az ország minden munkaterületét. Ősmagyar fogalmak fedőneve alatt mind szemérmetlenebbül indultak rohamra, a zsákmány reményében nem ismertek többé félelmet, sem szemérmet. Ezek az „etelköziek”, ezek az „ébredő magyarok”, ezek a „turulisták” – ki emlékezik még a finomabb, titkosabb, rejtettebb társadalmi rohamcsapatok elnevezésére? – mind úgy érezték, hogy a szervezkedés és a készülődés időszaka elmúlt, és elkövetkezett a cselekvés ideje. Mi volt a „cselekvés” igazi értelme? Valamilyen nagy nemzeti megújhodás? Nem, cselekvés alatt ezek a „vérszövetségek” – némely egyesület címében viselte ezt a jeligét – elsőrendűen a zsidóság kirablását, kiűzését, teljes megsemmisítését, majd sorjában a magyar műveltség erkölcsi igényének megsemmisítését értették.
   Minden hivatalban, minden foglalkozási ágban akadtak emberek, akik úgy érezték, a
zsidóktól elvett vagyonnal és állással pótolhatják most már azt, amit a múltban nem tudtak
megszerezni. Ez a kapzsi zsidógyűlölet természetesen nem egyszerre gyulladt föl; savanyú
füstje már évtizede terjengett a magyar életben. Az első Magyar Tanácsköztársaság szervezői és vezetői között voltak zsidók, s amikor a „fajvédő” Magyarországon megcsinálták ennek a véres és gonosz közjátéknak mérlegét, a zsidóságot azonosították a bolsevizmussal. Ez a vád hamis volt, igazságtalan. A hazai zsidóság nagy többsége ebben az időben is éppen olyan hűséges polgára volt a magyar államnak, mint az idevándorolt svábok, szlovákok, szerbek nagy többsége. Osztályérdekei éppen úgy tiltakoztak a bolsevizmus ellen, mint a paraszt vagy a mágnás osztályérdekei. De a vád izzott, és a vádlók úgy érezték, nincs szükség bizonyításra. Negyedszázadon át parázslott a magyar életben az a heveny zsidógyűlölet, amely az anschluss napját megelőzően zsidótörvényekben, s e nap után egy eszeveszett és féktelen rabló hadjáratban kapott alakot. Ezen a napon minden értelmes ember tudta, hogy az a lappangó zsidógyűlölet, amely intézményes antiszemitizmusban, zsidótörvényekben, társadalmi elzárkózásban nyilatkozott meg eddig a magyar zsidóság ellen, most, amikor a Gestapo rohamcsapatai a Lajtánál állanak, s a német zsidóság megsemmisítése után gyors munkatempóval láttak neki az osztrák zsidóság kipusztításának: Magyarországon sem maradhat többé tétlen. Ez a valóság egyik arca. Volt, aki zsidó patikáról ábrándozott, más a zsidó földről és a zsidó lakásról. A fajvédő, antiszemita sajtó megfújta az uszító kürtöket. A változó kormányok vonakodva, de végül engedelmesen végrehajtották, amit az uszítás követelt. A végső cél a Magyarországi zsidóság megsemmisítése volt.
   A valóság másik arca, hogy ilyen feltételek mellett is, még hat éven át – 1944. március 18-
ig, amikor a német csapatok megszállták Magyarországot – a magyar zsidóság nagy
tömegében sértetlen maradt. A zsidótörvények megalázták emberi méltóságát, alattomosan
csorbították állampolgári jogait, korlátozták jövedelmét. De ilyen megalázó és igazságtalan
feltételek mellett a valóságban mégis az történt, hogy még hat éven át minden Magyarországi zsidó állampolgár a lakásában maradhatott, és nagyjából folytathatta polgári foglalkozását. A közhivatalokban nyugdíjazták a zsidó származású hivatalnokokat, egyes foglalkozási ágakban kényszerítették a munkaadókat, hogy zsidó munkatársaikat bocsássák el a szolgálatból, sajtóban, színházban lehetőleg eltanácsolták a zsidó újságírók, művészek szerepeltetését, közszállításoknál, versenytárgyalásoknál a zsidó ajánlatokat – ha nem is mindig a gyakorlatban, de papíron – hátrányosan minősítették. Amikor a háború végzete elsodorta Magyarországot, a hadra kelt magyar honvédség katonai szervezeteivel egyidejűen elindították Galícia, Ukrajna munkatáborai felé a magyar zsidó munkaszolgálatosokat, akik közül nagyon sokan elpusztultak az embertelen bánásmód, a kegyetlen és szadista tisztek és altisztek garázdálkodása következtében.
   Ez történt és még sok más, személyes és egyéni aljasság, jogtalanság és kegyetlenség is – de ugyanakkor történt az is, hogy a magyar zsidóság, hivatalosan és társadalmi szempontból megalázott és kitaszított réteg, a valóságban megmaradt a nemzeti élet keretein belül állampolgári státuszában. Nyolcszázezer Magyarországi zsidó egészében megtarthatta lakását – némelyek tovább is őrizték a lakást, mint hasznos volt –, a kereskedő, gyáros kereskedhetett, az orvos, az ügyvéd, a mérnök folytatta mesterségét, gyermekeik tanulhattak a nyilvános iskolákban. Hat éven át, az anschluss napjától a Magyarországi német megszállás napjáig, ilyen torzan, ilyen galád és kegyetlen közjátékok árán, amilyen több tízezer magyar zsidó munkaszolgálatos megkínzása és feláldozása volt, a hivatalos körök, amelyek a nyilvánosság előtt tajtékzó szájjal fújták a zsidóellenes szólamokat, és valószínűleg szívükben is őszintén antiszemiták voltak, megmentették a németek és magyar cinkostársaik elől a nyolcszázezer lélekszámú magyar zsidóságot. Nemcsak a magyar zsidókat mentették meg: akkor már mindenütt elpusztították a zsidókat, mindenütt, ahová Hitler keze elért; Németországban talán csak a katakombákban élt néhány zsidó, Ausztriából, Lengyelországból maradéktalanul elhurcolták és nagy többségében kiirtották a zsidóságot, Szlovákiából az akkori fasiszta kormányzat clearing-elszámolás ellenében adta el a zsidókat a német munkatáboroknak, de a
nyugati megszállott államokból, Hollandiából, Belgiumból, Franciaországból, Norvégiából is
elhurcolták a nácik a zsidó lakosságot. Mindez országokból ez években tömegesen menekültek zsidók Magyarországra. A zsidótörvényes, a reakciós, a munkaszolgálatos Magyarország ezekben az években – az anschluss napjától a német napszállás napjáig, hat éven át – a környező és a távolabbi államok számára a zsidóság és a politikai menekültek asyluma volt. 
   Nyolcszázezer magyar zsidó s aztán mindazok, akik az anschluss után bekövetkezett bécsi döntések következményeként a visszacsatolt felvidéki és erdélyi területeken éltek, 1944. március 19-ig ha nem is bántatlanul, de sárga folt nélkül, különböző megalázó sikanériák... árán megmaradhatott lakásában, folytathatta mesterségét, nagyjából és egészében, különböző ellenszenves praktikák árán – az ellenszenvet azok a keresztények keltették, akik odaadták társadalmi rangjukat, nevük, származásuk fémjelzését e praktikákhoz – megőrizhette vagyona állagát. Ez a másik igazság. [Mert amikor megint lángol odahaza az antiszemitizmus, talán nem egészen opportunus erről beszélni...
   A magyar társadalom egészében nem volt „a kelleténél jobban antiszemita” – egy magyar
író, Eötvös Károly{16} fogalmazta meg ilyen cinikus filozófiával a békebeli magyar
antiszemitizmus jellegét –, de kétségtelenül antiszemita volt. Ez az idegenkedés [amelyben a zsidóság elvi különállásánál (…) része lett, mint a keresztény társadalom meggyőzésének...megnyilatkozott a társadalmi életben, a hivatalos érintkezésben, formát kapott a zsidótörvényekben. De ez az antiszemitizmus még mindig egyféle torz menedéket, asylumot jelentett a hazai és a környező államokbeli zsidóság számára. [Szlovákiából, Lengyelországból, Romániából, Ausztriából tömegesen menekültek zsidók és politikai menekültek ezekben az években Magyarországra, ahol{18}] Nemcsak magánosok bujtatták, rejtették és segítették őket, hanem a hatóságok is módot adta arra, hogy utolsó pillanatig mentsék életüket.
   Magyarországon ez években zsidó már nem lehetett utcaseprő, mert ehhez a magas közéleti tisztséghez bonyolult származási okmányokkal kellett igazolni a jogosultságot, de zsidó lehetett vezérigazgató, gyáros, nagykereskedő, még földbirtokos is – ezekben az években jelent meg a magyar közélet porondján a keresztény társadalom konjunkturális alakjainak egyik legellenszenvesebb példánya, az „aladár”-nak nevezett stróman, aki pecsétgyűrűs származását, ősi magyar nevét, kitűnő hivatalos és társadalmi nexusait adta bérbe busás jövedelemért a szorongatott zsidó banknak, gyárnak, földbirtoknak. Ezek az aladárok, ezek a nyugalmazott tábornokok, főispánok, magas közjogi és társadalmi rangjelzést fitogtató közéleti férfiak beültek a magyar gyárakba, amelyeket nagyrészt a zsidó tőke és vállalkozási szellem épített és európai szintre emelt Magyarországon a trianoni évtizedekben, s nem éppen jóhiszemű, mindig ellenszenves módon, titokban a zsidó tulajdonos kezét szorongatva és vele sápítozva, „mentették” a zsidó vagyont. De végül, ilyen rosszhiszemű módszerekkel csakugyan segítettek, és a német megszállás napjáig a legtöbb zsidó gyár, nagyvállalat, kereskedelmi üzem titokban és valóságosan a zsidó tulajdonosok birtokában maradt.
   Magyarországon, talán éppen a másfél százados török megszállás hagyományaként, a
valóságban sok minden másként alakul, mint ahogy a külzet mutatja. Az anschlusst követő
években a változó magyar kormányok, a németek mind szigorúbb parancsára, de szívük őszinte sugallatára is, mind nyíltabban és erőszakosabban folytatták a zsidóüldözés politikáját, s ugyanakkor – akármilyen fonákul hangzik – iparkodtak megmenteni a zsidóságot. Nagyon nehéz ezt a tüneményt igazi nevén nevezni. Magyarországon egységes faji képletet csak a tébolyodottak követelhettek: a magyarság, évezredes történelme során, túlságosan elkeveredett a sváb, a szláv, a zsidó jövevényekkel. A magyar alaptulajdonság mindig is az „édes lomhaság” volt – egy nagy költő nevezte így ezt a jellegzetes magyar magatartást –, a fanyar-okos, joviálisan romlott lomhaság. Valahogyan ez a magatartás mutatkozott meg a zsidókérdésben is, amikor a németek követeléseit már nem lehetett halogatni. A fejlemények megmutatták, hogy ez a magatartás nem mentett meg senkit és semmit, s vannak helyzetek és erkölcsi posztulátumok, amikor nem lehet alkudozni, hanem minden következménnyel „nem”- et kell mondani. Ezt a „nem”-et a magyar zsidókérdésben nem mondotta ki a magyar társadalom, sem a hivatalosság. S ebből az ódzkodásból következett, hogy egy napon a félreérthetetlenül ki nem mondott „nem” helyett a németek kikényszerítették – ebben is, más kérdésben is – a tragikus és félreérthetetlen „igen”-t.
   
...TUDOM, HOGY MINDARRA, amit a magyar társadalom egyes csoportjai ez években a magyar zsidóság, majd később az újvidéki szerbek, Ukrajnában egyes szadista osztagparancsnokok a zsidó munkaszolgálatosok és a lakosság, s végül a magyarság egésze, önmaguk ellen elkövettek: nincs mentség. Mindezért viselnünk kell a felelősséget, azok helyett és nevében is, akik valóban bűnösök voltak: néhány korrupt, rövidlátó és karrierhajhászó, szószátyár politikus, a régi hadsereg fegyelmezett és emberiesebb szellemét már nem ismerő, a Gömbös...-korszak zupásőrmesteri hadfiasságának és nyegle, törtető becsvágyának szellemében nevelt új tisztikar, az elmulasztott földbirtokreform bástyája mögött felépült, a „szegedi gondolat” neobarokk fasizmusának igéi szerint szervezett hivatalnokság s a trianoni Magyarország keretei között helyét szűkösnek találó „keresztény” értelmiség rosszhiszemű, kapzsi összjátéka múlhatatlanul felidézte ezt a bűnös tragédiát.
   A magyar értelmiség ebben az időben valóban „reakciós” volt, a demokrácia igazibb
értelméről, az egyén jogairól – ami soha nem lehet származási vagy társadalmi előjog –, az
igazi kereszténységről, amely nem ismer faji felsőrendűséget, sem alacsonyrendűséget, a
szabad versenyről, amely nem ismer más törvényt, mint a tehetség, a tudás, a kínálat és a
kereslet természetes törvényét: nem akart tudni. A demokrácia erkölcsi törvényeit elutasította lelkétől, mert azok kényelmetlenek voltak számára, versenyre kényszerítették, megfosztották a lehetőségtől, hogy származási előjogok igényével érvényesülhessen. S ha valaki figyelmeztette ezt a társadalmi réteget arra, hogy a demokrácia népei elítélik magatartását, a kéretlen közbeszólónak azonnal torkára forrasztották a szót: megvádolták, hogy titkos bolsevista.
   A magyar sajtó, a magyar irodalom ebben a huszonöt évben a törvény szerint „szabad” volt, de oly mértékben megfélemlített, hogy e viszonylagos sajtószabadságon belül igazi
demokratikus nevelő szándék nem érvényesülhetett. Az országnak voltak jobb- és baloldali
pártjai, volt szociáldemokrata pártja és sajtója, volt polgári ellenzéke is, könyvek jelentek meg, melyek szenvedélyesen bírálták a földbirtokrendszert, a magyar gazdasági és társadalmi élet korszerűtlen fonákságait, s ezeket a könyveket nem is kobozták el minden esetben. Ha visszatekintünk erre az időre, a mostani helyzethez odahasonlítva valóban úgy tetszik, mintha a szellemi és társadalmi, gazdasági szabadság korszakát éltük volna az anschluss napját megelőző két és fél évtizedben. A valóságban nem volt ez szabadság. Két izzó kérdés parázslott a magyar élet mélységeiben: a földkérdés, a nagybirtokrendszer reformjának kérdése és a trianoni békeszerződés által az ezeréves Magyarország testéről leszakított területek és népesség sorsának kérdése. Minden, ami 1918 és 1938 között Magyarországon történt, e két sorskérdés vonzásában vagy taszításában következett be.
   A magyar szellem, a magyar politikai akarat ez évtizedekben hasonlíthatatlanul szabadabb és demokratikusabb volt, mint az évtizedben, amely az anschluss után következett; de megközelítően sem volt ez a szabadság olyan általános, mint az első világháborút megelőző liberális korszakban. A nagy sorskérdésekről az írók, újságírók, tudósok, államférfiak most is beszéltek, de hangjukat, mihelyst a kérdések lényegét pedzették, rögtön lefogta a hivatalos szájkosár. A magyar bíróság a trianoni évtizedekben engedelmesen kiszolgálta a nagybirtokrendszer védelméért rettegő legfelsőbb hivatalos hatalmat. A nagy, független bírák korszaka elmúlt. A jogot nem igazi bírák, csak jogászi alkalmazottak mérték, a világnézeti pereket átlátszó elfogultsággal vezették a politikai hatalmasságok. Minden magyar író, újságíró és politikus a börtön, az állásvesztés, a társadalmi meghurcoltatás veszélyeivel nézett farkasszemet, ha írásaiban olyan problémát mert érinteni, amelyet a hivatalos tekintélyek „destruktív”-nak bélyegeztek. Az irodalom e korszakban csak akkor volt állami és egyházi áldással dédelgetett jelenség, ha a „keresztény, nemzeti” irányzat szólamait fújta. Ahogyan később a bolsevisták számára minden és mindenki „reakciós” volt, aki nem követte engedelmesen a marxista–leninista eszméket, úgy a trianoni Magyarországon „destruktív” volt mindenki, aki a társadalmi fejlődést másként képzelte el, mint a nagybirtokosok titkos és nem is titkos társaságai által hivatalba ültetett politikai, kulturális ellenőrök megparancsolták. Ha valaki kételkedni mert az üzletszerűen és iparszerűen népszerűsített „keresztény, nemzeti” elvek helyességében, reásütötték a destruktivitás vádját, s ez a vád legtöbbször egyértelmű volt a kenyérvesztéssel, a társadalmi lehetetlenüléssel, mert igazi értelme mindig ez volt – ha nem
is mondták ki –: bolsevista. A „re-akció”, mint ez ilyenkor mindig történni szokott, már régen
elfeledte vállalkozásának alibijét, az 1919-es Tanácsköztársaság kísérletének ürügyét. Már
önmagában és önmagáért élt, hatott, virult és cselekedett. S amikor Hitler bevonult Bécsbe, a magyar reakciós polgári és kispolgári rétegek s a velük lelkesedő, háború utáni katonatiszti és hivatalnoki társadalom minden idegével érezte, szimatolta, hogy elkövetkezett a nagy zsákmány és osztozás órája.
   Reményükben nem is csalatkoztak. Ha rövid időre is, a zsákmányolás és harácsolás olyan lehetőségei nyíltak meg számukra, amilyent a magyar történelem a török- és tatárdúlás ideje óta nem ismert. És még valami elkezdődött ezen a napon: a minőségellenes ressentiment..., a fogyatékossági érzéstől kínzott átlagember bosszújának korszaka, amely tartott anschlusson, háborún, ostromon, összeomláson, majd a „felszabadulás”-nak nevezett tragikus és torz közjáték után, a vörös lobogók árnyékában, és tart, különös áttételekkel, ma is. Mint a cseréljünk-fácskát-gyermekjáték alkalmával – a játékot mindig mások játsszák, de értelme ugyanaz: – aki szenvedett a társadalmi, gazdasági, szellemi versenyen belül az elöl helyezettek vagy az elsőrendűek létezésének ténye miatt, most úgy érezte, elérkezett a pillanat, amikor az erőszak és hamis jelszavak segítségével kárpótolhatja magát minden vélt vagy valóságos mellőztetés, elmulasztott érvényesülési lehetőség sérelmeiért. Ez az erőszakos elégtétel sokak számára éppen olyan fontos volt, mint az anyagi zsákmány. Mindenki, aki nem volt elég erős, tehetséges, szorgalmas és jellemes, hogy megtalálja az életben azt a kárpótlást és elégtételt, amelyre vágyott, de amelyre tudása, képességei és egyénisége nem jogosították fel, úgy érezte,
itt a pillanat, amikor elfoglalhat egy állást, társadalmi helyzetet, hivatalt, amelyre különben
soha nem lett volna jogcíme: a „mellőzöttség” jogán a bugris úgy érezte, jogcíme van a
kárpótláshoz és érvényesüléshez. De az élet versenyében minden előjog ellenérzést kelt. 
Úgy tetszik, az embernek az élet irtózatos perében nincs joga máshoz, csak igazságossághoz; s ezt a jogot is milyen szűken mérik!…
   Elsőbben ez történt: a bugris, egy idegen hatalom védelme alatt és akaratából úgy érezte,
végre joga van a „mellőztetés” után a „kárpótláshoz”. Mi volt ez a „kárpótlás”? A pallér, aki
nem volt elég tehetséges és szorgalmas, úgy vélte, itt a pillanat, amikor a versenytárgyalás
feltételeinek megkerülésével elkaparinthat egy zsíros repülőpálya-építkezést, az orvos, akinek nem voltak betegei, mert nem bíztak tudásában és diagnózisában, egyszeriben módot látott reá, hogy kinevezzék főorvosnak egy közkórházba, az ügyvéd, aki tyúkperekkel bíbelődött eddig, a „számarányos zsidótörvény” jóvoltából elérkezettnek látta az időt, hogy besétáljon valamelyik nagybank vagy iparvállalat jogtanácsosi irodájába. A rossz író, a közepes vagy tehetségtelen ripacs úgy vélte, itt a pillanat, amikor végre ő is kizsarolhatja, származása előjogán, a sikert és a tapsokat. S amikor az esztelen és megalázó faji törvények végül a nemi életet is származási okmányok{21} engedélyének szégyencölöpéhez pellengérezték, a csalódott szerelmes úgy érezte, ütött a pásztoróra, amelyet a fajvédelmi törvény jóvoltából eltölthet azzal a személlyel, aki eddig másnak, zsidónak adta érzelmeit. A groteszk, a lehetetlen is megvalósult e pillanatban. A városligeti cirkuszban egy zsidó származású törpe bohócot ezzel az indokolással tiltottak el szomorú-komikus mestersége gyakorlásától: „Zsidó nem lehet törpe.” Az ámokfutó társadalom szemét valamilyen sárga köd borította el. Amikor néhány évvel később a kommunisták ugyanilyen igazságtalan, jogtalan igénnyel foglaltak el állást, szerepkört, tisztséget: a jobboldali társadalom úgy érezte, a kommunisták jogfosztása igazolja az ő múltbeli bűneit.   Ez a gonosz és tragikus tévedés talán a legmélyebb erkölcsi bukás, amelyben a magyar kispolgári és polgári társadalom ez évtized során elmerült.
   A magyar határra kiáradt nácizmus, a magyar élet mélyében erjedő földkérdés, a trianoni
békeszerződés által teremtett gazdasági és társadalmi helyzet mind siettette a tragédiát. De
bizonyos az is, hogy a „jobboldaliságot” ez években nemcsak ezek a feltételek determinálták.

   1848-ban a magyar társadalmi fejlődést elgáncsolta a szabadságharc bukása, 1919-ben
elbuktatta a Tanácsköztársaság forradalmi kísérlete. A „re-akció” huszonöt esztendejében a
társadalmi fejlődés számára a jobboldalon iparkodtak megnyitni az eltorlaszolt zsilipeket.
Bethlen István...egyszer azt mondotta a parlamentben a nyilasoknak: „Az urak addig mennek jobbra, amíg egy napon megérkeznek majd szélsőbalra.” A „jobboldali” mozgalmak valóban ígértek a tömegeknek egyféle szociális fejlődést: a nagybirtokrendszerrel, a tőkés rendszer kinövéseivel szemben földreformot, munkásvédelmet, szociális egyensúlyt hirdettek. A magyar élet belső szerkezete olyan mélyen, szervesen összefonódott a „keresztény, nemzeti” jelszavak szövevényével, hogy egyféle forradalmiság is csak a jobboldaliság jelmezébe jelentkezhetett. A jobboldaliak hirdették a magántulajdon szentségét – mint minden fasizmus –, keresztes háborút ígértek a bolsevizmus ellen, de ugyanakkor pedzették, hogy az eltömegesedett világ társadalmának nem lehet a régi feudális és kapitalisztikus feltételek mellett életformát ígérni.
   A magyar társadalom teli tüdőből fújta ez években a bolsevistaellenesség, sőt a
bolsevistagyanús demokráciaellenesség szólamait, tódult a templomokba, hallgatta a
türelmetlen papok minden baloldaliságot sistergő szavakkal ostorozó prédikációit, s minden
elképzelhető módon bizonygatta, hogy „keresztény” és „nemzeti” elvek szerint képzeli el a
társadalmi együttélést.
   Az Egyház elégedetten nyugtázta a magyar élet keresztény becsvágyát, csak éppen egyről feledkezett meg: nem vetett számot azzal, hogy az eltömegesedett világban mindenütt, így Magyarországon is szívük mélyén cudarabbul félnek az emberek a munkanélküliség, az öregség és a betegség veszélyeitől, mint attól, hogy fürge ördögök katlanban főzik majd őket a túlvilágon. Az Egyház szembefordult a nácizmus faji elméletével, hirdette az ember természetes és isteni jogait, de elmulasztotta ez években, hogy kilépjen a magyar félfeudális rendszer társadalmi bástyái mögül, és minden következménnyel követelje a kereszténység szociális igényeinek megvalósítását. A jobboldali politikai egyesületek eszesebb szervezői megneszelték, hol az a mellékösvény, amelyen haladva a nagy tömegeket a maguk táborába terelhetik. Kereszténységet és hazafiságot, rendet és bolsevistaellenességet hirdettek, s ugyanakkor nekikezdtek „magyar módra”...– sunyin, álszakállasan – a forradalom barikádjait megépíteni. Nem nagyon hosszú idő múltán, 1944 októberében ezek a torlaszok valóságosan és tapinthatóan ott emelkedtek a budapesti utcákon.
   Ez a forradalom a jobboldalról indult, és menthetetlenül beleáradt a bolsevizmusba. Ezt sem gyaníthattuk a napon, amelynek emlékét most idézem. Mindennek alján az elmulasztott földreform parázslott – ez a mulasztás nemcsak a nagy életformákat tartotta fenn mesterségesen és erőszakkal, hanem felépített és fenntartott a látható és hivatalos magyar állami hierarchia mögött egy láthatatlant, amely a hivatalosnál is valóságosabb volt. A hivatalos díszlet történelmi drapériái között, Szent István koronája és a magyar alkotmány
árnyékában látható volt a királytalan királyság kiskirályainak fellengzős panoptikuma: látható
volt a kormányzó, admirálisi egyenruhájában, fehér lovon, a magas rangú papok, zászlósurak, államférfiak s lefele, az állomásfőnökig, a magyar állami és hivatalos rendtartás különböző, tetszetős egyenruhába bujtatott alkalmazottai: a miniszter, a főispán, a tűzoltó-főparancsnok 
   Ezek a nagy egyéniségek állongtak a kirakatban, tekintélyt és tiszteletet követelő
magatartással, mint a máriapócsi búcsún a fából faragott, tarkára pingált helyi szentek,
melyeket áhítattal bámul a hívő tömeg. De a kormányzó, a zászlósurak, a főpapok, a
miniszterek és főispánok mögött sorakozott a nagybirtokrendszerre felépült, minden tűzön és vízen át annak rendjét és érdekeit védő magyar társadalmi rend második arcvonala: a megyei hivatalnok, a jegyző, a csendőr, az állomásfőnök, a bakter, mindenki, aki egy malachizlalás, egy dinnyeszezon vagy kukoricaérés idejében szükséges vasúti vagon, szeszfőzés napján vagy télidőben időszerű uradalmi tüzelő erejéig reászorult a környékbeli nagybirtok segítségére és védelmére.
   S ez a függés, reászorulás, mely bonyolult, kicsinyes, mindennél erősebb
érdekszövetségeivel áthálózta az egész országot: ez volt az igazi hierarchia a trianoni
Magyarországon, ez volt a valóságos hatalom. Az ezerholdas földesúrra nemcsak a jobbágy pislogott áhítattal, akinek szezonélete múlott a tulajdonos vagy az intéző jóindulatán, hanem a helybeli jegyző is, aki téli tüzelőjét vagy malacának a korpát remélte; a kétszázezer holdas nagybirtokostól falvak és megyék állami alkalmazottai éppen úgy függöttek, maguk és pereputtyuk minden életérdekével, mint az államhatalomtól....

ITT OLVASHATÓ

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése