2017. június 22., csütörtök

NAPI EGYPERCES: NÉGYMILLIÓ KOLDUS ORSZÁGA?

GÉPNARANCS 
- BANÁNKÖZTÁRSASÁG BLOG
Szerző: Budácsik Lajos
2017.06.22.


... na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen / ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen / kinek legyen tiszta sor hogy haladás vagy haza / kinek legyen úgy hogy többé ne mehessen haza / kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka / kit viszont a vácrátóti köztemető árka. (Erdős Virág: na most akkor)

Nemrég egyik vidéki nagyvárosban osztottunk ételt azoknak, akiknek a vasárnap is csak azt jelenti, hogy nincs mit enniük. Ők nem vágynak sokra, díszes ünnepi asztalra. Legtöbbjüknek még asztala sincs. Számukra akkor van ünnep, amikor nem kell éhesen lefeküdniük. Az előző hónapokhoz hasonlóan, most is sokan várták az ebédet. A körülöttünk sétálók között valahogyan figyelmes lettem egy, a hetvenes évei közepén járó hölgyre. Először nem is tűnt fel, de mikor harmadszor sétált el félszegen előttünk, akkor már éreztem, hogy nem csak azért sétálgat a néni, mert ráér, nincs jobb dolga.

Udvariasan megszólítottam, megkérdeztem, hogy ne haragudjon, ebédelni szeretne? Csöndesen rám nézett, szemében könny csillogott. Másodpercekig némán álltunk. Szinte hallani lehetett a csöndet. Nem tudom, mi játszódhatott le a fejében, mire gondolhatott. Nem mertem megszólalni, de nem is tudtam volna, mit is mondjak. A szemét néztem, amelyben csak a mérhetetlen szomorúságot, keserűséget láttam. Talán egy perc után, a hölgy megszólalt. „Szégyellem, hogy éhes vagyok, restellem, hogy ide jutottam.”

Nem mertem faggatni, így nem tudom, milyen élete lehetett kopottas ruhájú vendégünknek. Valószínűleg egykor jobb napokat látott, talán volt családja, de élete derekára magára maradt. Kisnyugdíjasként tengeti életét, megbékélve a sorssal. Nem tudtam mivel vigasztalni. Csak annyit mondtam elszoruló torokkal, hogy mi tiszta szívvel adjuk, fogadja el, fogyassza egészséggel az ebédet. Így is történt. Békésen elfogyasztotta az ételt, majd elköszönt. Amilyen csöndesen jött, úgy is távozott. Észrevétlenül, némán, kiszolgáltatottan. Megverten, kilátástalanul, a régi, békés vasárnapok emlékével, amikor még a család ott ült a szerény vasárnapi ebédnél.

A szívem hetek múlva is háborog. Vajon tényleg neki kell szégyellnie, hogy nem tudja magát eltartani, hogy még karácsonykor sincs mit ennie? Rendjén van, ha egy élet fáradtságos munkájának az a „jutalma”, hogy sorba kell állnia a meleg ételért? Vajon hányan élhetnek így hazánkban? Az ételosztásokon hányan álltak be így, félszegen, szégyenlősen, éhesen a sorba, félve, hogy jaj csak egy ismerős meg ne lássa őket? Valószínűleg nagyon sokan, szerte az országban...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése