2017. július 9., vasárnap

A NEVETÉS GYÓGYÍT

HUPPA BLOG
Szerző: Konok Péter
2017.07.08.


Mohácsnál, mondják, sokan nevettek a végén.
Voltak persze, akik nem, de róluk nem emlékezett meg a történelem: talpasok, kopott zsoldosok, ma itt-holnap ott kóbor vitézek, kötéllel fogott kócos katonák, földjüket túró jobbágyok, mezővárosok izzadt tőzsérei, eldugott templomok riadt papocskái, Dózsa seregének múltba révedt túlélői: ők jajgattak és a fogukat csikorgatták. Ők nem voltak lényegesek: nevetni szebb, mint átkozódni.

De sokan nevettek, mert nevetni emberi dolog. A nevetés különböztet meg bennünket az állatoktól. Aki számított, nevetett.
Nevetett Szulejmán, mikor meglátta az ellene felvonuló hadakat. „Ez valami előörs?” – kérdezte kacarászva, kezében mézízű sörbet. „Hát előre szpáhik, előre, janicsárok! Úgy látszik, gazdára vár ez az ország!”
Nevetett Szapolyai, seregével lassan araszolva, jó távol még a mohácsi mezőtől, megállva itt-ott egy-egy várkastélyban, nehéz borokat iszogatva. „Messze még karácsony!”, kiabálta vörös fejjel, öblös ónkupájával az asztalt verve. „Messze még a vége!”…
Nevettek mind az országnagyok, a hadnagyok, a dzsidások és pikások kapitányai, a király zászlaja alatt gyülekező nagyurak, és azok, akik otthon maradtak: mind úgy gondolták, van ok a nevetésre, ki ezért, ki meg azért. Meg amúgy is: derék, lelkes, úri népek voltak, hát nevettek...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése