2017. július 2., vasárnap

"AKI NEM FÉL, AZ HÜLYE" - INTERJÚ WOLF BIERMANN KÖLTŐ-"DALCSINÁLÓVAL"

ÉLET ÉS IRODALOM - SZABADPOLC
Szerző: J. GYŐRI LÁSZLÓ
2017.07.02.


Tavaly novemberben ünnepelte 80. születésnapját, ez alkalomból Ne várj jobb időkre címmel megjelentette önéletírását is, amelyből sok minden érthetővé válik az NDK működését illetően, egyszersmind fontos adalékokkal szolgál Németország XX. századi történetéhez. 1953-ban Hamburgból az NDK-ba települt, ahol azonban megalkuvást nem ismerő, kritikus szelleme miatt a rendszer mindinkább szembefordult vele. Sokéves tiltás és hatósági zaklatás után, 1976-ban, nyugatnémet turnéja idején megvonták állampolgárságát, nem térhetett többé haza.

Wolf Biermann május elején a budapesti Goethe Intézet meghívására Magyarországon járt.

– Amikor kiutasították az NDK-ból, én, mivel német szakos egyetemista voltam, tudtam önről, és lemezről néhány dalát is ismertem, 1976-ban azonban a nem német szakosok is megtanulták szerte a világon a nevét. Híres, 1976. november 13-i, kölni koncertje után jött a kiutasítás, majd a nemzetközi tiltakozóhullám és az NDK-s értelmiségiek egy részének emigrációja. Az egész világ figyelemmel kísérte a történteket. Visszatekintve világos, amit akkor még nem tudhattunk, hogy az ön száműzése fontos mozzanata volt az NDK megszűnésének. Talán a vég kezdete. Ön hogy látja ezt utólag?


– Sok német történész és laikus gondolja így. A Biermann-ügy, tizenhárom évvel a fal leomlása előtt szerintük is az NDK végének kezdete volt. És ez így is van. De ami még ennél is érdekesebb, hogy másfelől meg nem így van. Mutasson nekem egy totális diktatúrát, amely összeomlik attól, hogy a diktátorok átpaterolnak a demokráciába egy fiatal dalnokot. Ami viszont tényleg hallatlan volt azokban a turbulens napokban, az az volt, hogy vezető NDK-s írók és más értelmiségiek először – és egyben utoljára is – túltették magukat egzisztenciális félelmeiken és önös érdekeiken, hogy együtt tiltakozzanak egy költő állampolgárságának megvonása ellen. Mégpedig nyilvánosan! A nyugati médiumokban, vagyis „az osztályellenség” sajtójában.

– De az ön esete nem csak ezért volt különös. Ön azon kevesek egyike, akik gyerekfejjel ugyan, de akkor költöztek az NDK-ba, amikor onnan tömegével menekültek az emberek az ellenkező irányba. Könyvében részletesen ír erről, majd arról, hogyan ábrándult ki fokozatosan a „jobbik Németországból”, amelynek vezetése egy idő után közellenséget látott önben. Hogyan gondol vissza erre?


– Ez az a kérdés, amiről az önéletírásomban a leghosszabban írok. Annak a sok millió németnek, aki keletről nyugatra, a szabadságba menekült, nagyon is észszerű oka volt a menekülésre, de a könyvemből kiderülhetett önnek is, hogy nekem mint kommunista szellemben nevelkedő, tizenhat éves kölyöknek is jó okom volt rá, hogy az árral szemben ússzak.

– Persze, ki is derül, csak valahogy a hetvenes évek Magyarországáról nézve volt valami rokonszenvesen naiv az ön politikai verseiben és dalszövegeiben, mert az NDK valahogy javíthatatlanul rossz helynek tűnt. Nálunk, Magyarországon, amennyire tudom, nem volt tipikusnak nevezhető, legalábbis ritka lehetett az a pozíció, hogy valaki meggyőződéses kommunistaként legyen heves kritikusa a rendszernek. Talán hozzánk korábban elérkezett a kiábrándulás. A perspektíva teszi, hogy ön olyan sokáig hitt az eszmében, amelynek torz gyakorlatát olyan vehemensen ostorozta?

– Önök Magyarországon akkoriban megengedhették maguknak, hogy okosabbak legyenek nálam. Nekem ez volt a sorsom: nem akartam elárulni Auschwitzban meggyilkolt zsidó, kommunista apámat, nem akartam ödipális-politikai gyilkosságot elkövetni Dagobert „Israel” Biermann ellen. És a sors különös iróniája, hogy a kommunista üdvtan iránti gyermeki hűségem adta mindvégig, a teljes tilalom idején is az erőt ahhoz, hogy az NDK élén álló reakciós disznókkal folytassak egzisztenciális vitát, és hogy mindehhez vicces és kaján verseket írjak. A múzsák éppen ezt szerették bennem, és ezért csókoltak homlokon. Akkori credóm az volt: az igazi kommunista én vagyok, és ti, a pártvezetés romlott árulói vagytok a hamisak! Ebben az attitűdben egyébként semmi új nem volt. Alapjában véve ugyanaz a konstrukció, mint amikor Luther Márton fellépett a pápa ellen...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése