2017. július 30., vasárnap

AKIK MÁR NEM LESZÜNK SOSEM

ÉLET ÉS IRODALOM / PRÓZA
- SZABADPOLC
Szerző: Krusovszky Dénes
2017.07.30.


Kellemes, lassan hűlő este vette körül az ápolót, amikor előző nap eljött a tüdőgondozóból. A fénnyel teli levegőn érezni lehetett már, hogy a tavasz megtette a magáét, biztosította a hídfőállásokat, melyeken keresztül hamarosan bevonulnak majd a nyár főerői. Ám ezek az erők egyelőre nem voltak jelen, csak az ígéretük, s így minden, a legapróbb ágvégtől a madarak ideges cikkanásain át a gyerekek távoli kertek alól visszhangzó kurjantásaiig a jövőnek szólt. A várakozás öröme valósággal felfalta a jelent, ami ettől, a ragyogó felszín alatt észrevétlenül feszültséggel töltődött fel.

Ráérősen tett egy kört a belvárosban, majd menet közben kitalálja, gondolta, miközben a pedált taposta, hogy hova üljön be. A templom és a takarékpénztár között érkezett ki a körforgalomhoz, és lassítás nélkül gurult át rajta. Nem közlekedett sok autó körülötte, nyugodtan tudott nézelődni. Habár ugyanaz a látvány fogadta, mint minden délután, mivel ő hirtelen másképpen nézett a dolgokra, azok is némiképp, más fénytörésben tükröződtek vissza rá. A körforgalmat övező, tíz–tizenöt éve épült szögletes társasház aljában álló üzletsor üvegtáblái mögött már felkapcsolták a villanyokat, így pillantása, ami épp csak végigfutott a belső tereken, élesen rögzítette az elsuhanó részleteket. Az Állami Biztosítóban ügyfelek híján egy íróasztal körül álldogáltak összefont karral az öltönyös-kosztümös dolgozók. A Vasedényben egy idős nő kezei közt forgatva egy hatalmas dunsztosüveget vizsgálgatott, miközben a pénztárgép mögött ülő eladó félrebillent fejjel bámult rá. Az egyik lépcsőház bejárati beugrójában két iskolásfiú nagy csattogással rugdosott a betonfalnak egy labdát, a túloldalon pedig, a mészkőből faragott felszabadulási emlékmű takarásában egy kamasz pár csókolózott megilletődötten. A férfi tovább tekert, és önfeledten fürdött a rá zúduló látványban. A lakberendezési áruházban egy egész család ült végig egy sarokkanapén, miközben a boltvezető ott toporgott előttük, és széles gesztusokkal magyarázott valamit. Kicsit távolabb, a Háziasszonyok boltja előtt kint cigiztek az eladónők hangosan röhögcsélve, még följebb pedig, a tűzoltóság félig kitárt kapuja mögött a város egyik új büszkeségét, a nemrég munkába állított Rába rohamkocsit mosták nagy műgonddal a trikóra vetkőzött férfiak.

A tűzoltóság sarkánál egy kis díszkorláttal körbevett artézi kút csobogott, az ápoló lelassított, és bekanyarodott a kút elé. Két öregember állt ott két-két bádogkannával; sokan hordták innen haza a vizet, még azután is, hogy alig maradt olyan része a városnak, ahol ne lett volna kiépítve a vezetékrendszer. Ha egyszer valaki rászokott a kútból felbugyogó fémes ízű vízre, akkor is hajlandó volt eljárni érte, ha az egész várost át kellett szelnie miatta. Az öregemberek is messzebbről jöhettek, leharcolt, egysebességes parasztcsepeljeik ott pihentek nekidöntve a kútháznak. A férfi néhány lépés távolságból kivárta türelmesen, hogy az öregek megtöltsék az utolsó kannát is, majd ahogy felszabadult a hely, a kút mellé lépett, és féltérdre ereszkedve, a víz alá tartott markából kortyolt néhányat. Amikor ismét felegyenesedett, tekintete az utca szemközti oldalán álló Jóbarát vendéglőre esett, ami neve ellenére se barátságos, se vendéglő nem volt, hanem egy közepesen rossz hírű kocsma, ahol a belváros iszákosai, az órákról lógó ipari tanulók és a város széléről beszivárgó szomjas parasztok ülték körbe a kopott faasztalokat...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése