2017. július 19., szerda

CSICSKÁK ÉS MAMELUKOK A CENTRÁLIS ERŐTÉRBEN - A KORMÁNY KÉPVISELŐINEK MOZGÁSTERE A HORTHY-KORSZAKBAN ÉS 2010 UTÁN

MAGYAR NEMZET ONLINE
Szerző: Ungváry Krisztián
2017.07.18.


A kormányzó párt politikai kulisszává változott, képviselői pedig nem tekinthetők másnak, mint a pártvezér csicskásainak.

Tisza Kálmánhoz, az 1875–1890 között kormányzó miniszterelnökhöz kötődik a magyar parlamentarizmus sajátos intézménye, a mamelukrendszer meghonosítása. A mameluk kifejezés eredetileg a rabszolga jogállású, a hatalomtól teljes mértékben függő, adminisztrációs feladatot ellátó személyt jelölte. Ennek nyomán nevezték a Tisza Kálmán által teljes mértékben kézben tartott képviselőket mamelukoknak.

Eredmények régen és most


A pártvezérek jelentős részétől nem állt távol az igény, hogy pártjukban, illetve frakciójukban hasonló fegyelmet honosítsanak meg. Ebben elsősorban Tisza István, Bethlen István és Gömbös Gyula ért el eredményeket. Mindegyikük egyfajta „centrális erőtér” vízióját kívánta megvalósítani. Eredményeik azonban elszürkülnek ahhoz képest, amire a magyar parlamentarizmus 2010 óta jutott. Mindezt az Országgyűlés működésének néhány aspektusával kívánom igazolni. Előtte azonban tisztázzuk a fogalmi kereteket, amelyek között a mamelukrendszer igazi értelmet nyer. Ez nem más, mint a parlamentarizmus „zökkenőmentes” működtetése, a pártvezér politikai akaratának totális érvényre juttatása.

Egy parlament feladatai összefoglalva a következők lennének: törvényhozás, állami tisztségviselők megválasztása, a végrehajtó hatalom felügyelete, a fékek és ellensúlyok rendszerének működtetése, legitimálása, a nyílt politikai vita lehetőségének intézményes biztosítása, a néphatalom képviselete, valamint „egyfajta politikai nevelő és szocializáló feladat”.

A XX. század második felétől, majd leginkább a XXI. században a pártvezetés szerepe felértékelődött. A szavazók kevésbé személyekre, inkább csapatokra és csapatkapitányokra szavaznak. Ez azt is jelenti, hogy azok a fékek és ellensúlyok, amelyek a XX. század közepe előtt abból adódtak, hogy a pártok képviselői gyakrabban minősültek önálló politikai entitásnak, a XXI. század elejére vészesen lecsökkentek. Az ezt pótolni hivatott, látszatra fejlettebb politikai intézményrendszer minden jel szerint képtelen betölteni hivatását. Nincs ugyanis mögötte a játékszabályokat komolyan vevő és azok betartásáért áldozni is tudó társadalmi erő. Így a parlamentarizmus kellékei kulisszává válnak, és végső soron magának a demokráciának a tekintélyét is aláássák.

A Horthy-korszak politikai rendszerét a tudományos diskurzus és a nyilvánosság jelentős része autoriter elemeket tartalmazó parlamentáris rendszerként írja le. Amennyiben a korabeli választási rendszert vizsgáljuk, két körülmény különösen figyelemre méltó. Az egyik a vidéki nyílt választási szisztéma, a másik az „egyhangú kerületek”, amelyben eleve csak kormánypárti jelölt indult. Ezek száma változó volt: 1920-ban 13,4 százalék, 1922-ben 1,2, 1926-ban 38, 1931-ben 27, 1935-ben 22 százalék. Ez annyit jelent, hogy ezekben a kerületekben valójában nem történt választás, hiszen azt kizárhatjuk, hogy ne lett volna igény ellenzéki jelöltre. Mindez 1939-ben megváltozott, akkor csak két kerületben volt a választás egyhangú. A visszatért területeken azonban azzal valósították meg az egyhangúságot, hogy behívásos alapon jelölték ki a képviselőket. Amennyiben őket is beszámítanánk, úgy az 1939-es ciklusra is 30 százalékos eredményt kapnánk...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése