2017. július 8., szombat

HÁROM TENGER - KELET- KÖZÉP-EURÓPA JÖVŐJE

ÉLET ÉS IRODALOM/PUBLICISZTIKA 
- SZABADPOLC
Szerző: Mitrovits Miklós
2017.07.07.


Donald Trump amerikai elnök 2017. július 5-én Varsóba látogat, hogy tető alá hozza a Tengerköz-együttműködést. Az úgynevezett Három tenger kezdeményezésbe, vagy régebbi nevén Intermarium projektbe sokan sokféle dolgot vélnek belelátni, többen pedig azt sem tudják, miről van szó. Ami tény: a tavaly megválasztott amerikai elnöknek Varsóba vezet második európai, illetve az első kelet-közép-európai útja, aminek mindig megvan a maga politikai súlya.

Miről is van szó? Érdemes egy kicsit áttekinteni az Intermarium-kezdeményezés történetét, hogy megértsük, milyen politikai buktatói lehetnek Varsó terveinek. Majd vegyük szemügyre, miről szólna ma egy ilyen regionális együttműködés, hogy lássuk, milyen haszna lehetne a részvételből akár Magyarországnak.

Az Adriai-, a Balti- és a Fekete-tenger között elterülő régió országainak lehetséges politikai és gazdasági együttműködése számtalanszor felmerült már a történelemben. Az egész régió egy föderációba szervezése azonban lengyel ötlet. Józef Piłsudski az első világháború alatt gondolta úgy, hogy az egykori lengyel–litván állam alapjain létre kell hozni egy olyan regionális együttműködést, amely ellensúlyt képezhet Oroszország és Németország befolyásával szemben. Az elképzelés szerint az együttműködésben részt vevők az újra létrejövő Lengyelország mellett a függetlenedő három balti állam, Belarusz, Ukrajna, a csehek és szlovákok (később Csehszlovákia), Magyarország, Románia, Bulgária, a későbbi Jugoszlávia, de még Olaszország, Görögország, illetve észak felé Skandinávia is. Mielőtt azonban az egész gondolat valós politikai programmá vált volna, a lengyel–bolsevik háború (1918–1921) következményei, valamint a Párizs környéki békék átírták az elképzelt jövőt.

Piłsudski elképzelésének az volt a legfontosabb újdonsága, hogy egy olyan közép-európai együttműködést képzelt el, amelyben önálló, független, szuverén államok vesznek részt, ellentétben a korábbi évszázadokkal, amikor e népek csak valamelyik szomszédos birodalom elnyomása alatt élhettek együtt. Másfelől pedig a korábbi nyugat-keleti irányú függőségi viszonyokat egy észak-dél irányú együttműködéssel ellensúlyozta volna.

A gondolat csak a harmincas évek végén került elő megújított formában. Józef Beck külügyminiszter elképzelése szerint egy lengyel–magyar–román magra épülő szövetség lehet az új Intermarium-együttműködés, amely nyitott Skandinávia és a Balkán irányába is. Beck politikájának azonban számos gyenge pontja volt. Egyrészt még mindig nem oldódott meg a lengyel–litván konfliktus, másrészt egyre inkább kiéleződött a magyar–román viszony is. Végső soron pedig az egész Csehszlovákia ellen is irányult. Beck ugyan megpróbált közvetíteni a magyar–román vitákban, de próbálkozásai nem jártak sikerrel. A románok kitartottak a Csehszlovákiával kötött magyarellenes Kisantant mellett. Mire 1939 márciusában – Csehszlovákia szétdarabolása után – létrejött a közös lengyel–magyar–román határ, az egész régió már erős német dominancia alatt állt.

Ha áttekintjük a történelmi előzményeket, láthatjuk, hogy egy ilyen együttműködésért sem a csehek, sem a szlovákok nem rajonganak; a magyar–román, illetve a magyar–szlovák viták máig élnek (ha nem is területi revízió, hanem a kisebbségi sorban élő magyarság jogainak garantálása vagy annak hiányossága miatt). Nem túl jó reklám az együttműködésnek az sem, hogy végül az egész koncepció megbukott, Németország és a Szovjetunió felosztotta egymás között a kezdeményező Lengyelországot.

A koncepció mégis tovább él a lengyel geopolitikai gondolkodásban. Ennek oka abban keresendő, hogy Lengyelország állandó fenyegetettségben érzi magát keletről, az orosz állam részéről. Igaz, hogy Lengyelország NATO-tagállam, de a történelmi tapasztalatok a mindenkori lengyel elitet óva intették attól, hogy kényelmesen hátradőljön. 1939 nyara ugyanis éppen azt mutatta meg, hogy hiába az akkori európai nagyhatalmak – Anglia és Franciaország – garanciája, mégsem védték meg Lengyelországot akkor, amikor két szomszédja összehangolt támadást indított ellene. A Krím-félsziget 2014-es orosz megszállása, valamint az orosz hadsereg kelet-ukrajnai tevékenysége pedig csak megerősítette a lengyeleket abban, hogy az orosz állam alapvetően terjeszkedő, imperia­lista képződmény, amely ellen állandó készenlétben kell lenni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése