2017. július 12., szerda

PRIDE ÉS PEDAGÓGIA

OFOE BLOG
Szerző: Sulyok Blanka
2017.07.12.


„Mit keres a Tanítanék Mozgalom a Pride-on?” – csapott le egy „jobboldali” médium riportere a mellettem álló Törley Katalinra, miközben Antonia Vai nagyszerű koncertjét élveztük épp a legutóbbi Budapest Pride-on. Igaz, az eseményre magánemberként, ha úgy tetszik, szolidáris és az emberi jogokat bármilyen kisebbség esetén fontosnak tartó állampolgárként mentünk el, fel sem merült bennünk, hogy ez bármilyen szempontból ellentmondana a Tanítanék Mozgalom értékeinek, sőt. A kérdés persze nem volt jóindulatú, a hangsúlyból és a további kérdésekből egyértelműen ki lehetett venni a riporter attitűdjét: na, most lebuktatok, megtévedt, erkölcstelen pedagógusok, hát így képviselitek ti gyermekeink jövőjét? Valóban, a homoszexualitás (sok egyéb, húsbavágó problémával együtt) az iskolákban jobb esetben tabu, rosszabb esetben akár homofób kontextusban előkerülő téma. Tényleg így van ez rendjén? Ettől leszünk erősek, büszkék és európaiak?

A kérdés mindaddig elvi, amíg nem lesz arca. Ám onnantól, hogy valakinek a személyes történetén keresztül látjuk a problémát, egyszerre élővé, gyakorlativá és égetővé válik.

Néhány éve rám írt facebook-on egy, akkor 17 éves tanítványom. Hívjuk Zolinak, bár nem ez az igazi neve. Hogy beszélhetünk-e személyesen. Persze, de nem írod le azért, hogy miről van szó? Nem, nem, erről csak személyesen. Hát jó.

Kedveltem ezt a tanítványomat. Tudtam, hogy sokat dolgozik is a suli mellett. A kettőt nem könnyű összeegyeztetni, elég sokat hiányzott, de mindig jó volt, ha ott volt az órán. Kedves fiú, így tudtam volna jellemezni, vicces, jó a humora, mindig vidám. De ezen a személyes találkozón mégis elgyötört volt, sápadt és rémült, sosem láttam ilyennek.

Együtt voltam egy ideig egy személlyel, kezdett bele, ő már felnőtt, és egy ideje fojtogató a jelenléte. Szakítani akarok vele, de nem hagy békén, egyfolytában írogat, fenyeget, zsarol... Hány éves ez a nő? Harmincnyolc, de nem nő... Férfi.

Szóval zsarol, és azt mondja, ha szakítok vele, elmondja mindenkinek. Kiírja a Facebookra, elmondja az osztálytársaimnak, és mindenki tudni fogja, az egész osztályom tudni fogja, minden tanárom tudni fogja, az egész iskola tudni fogja, hogy meleg vagyok.

Azt kívántam, bárcsak azt mondhatnám neki, hogy hát most hülyéskedsz? Kit érdekel, hogy meleg vagy? Ahogy Nádasdy Ádám mondta, az csak egy adottság, mint ahogy valakinek szőke a haja vagy 44-es a lába. Pont. De tudtam, az ő helyében én is pont ilyen sápadt lennék, pont így félnék, sőt, szerintem nem lett volna hozzá bátorságom, hogy egy tanáromnak elmondjam ezt így. Egészen megrendített a bizalom.

Mit tegyünk? Ebben a korban valóban a kortársak véleménye és hierarchiája a döntő. Bár nem tartottam valószínűnek, hogy az illető beváltja a fenyegetését, nem is zárhattuk ki, és annak beláthatatlan következménye lett volna, ha Zoli egyedül marad egy ilyen helyzetben. Arra jutottunk, hogy mégiscsak beavatjuk néhány osztálytársát, mielőtt – esetleg – a „dolog” kitudódik. A fiúk hihetetlenül éretten és szolidárisan kezelték a helyzetet. Biztosították Zolit, hogy nem fognak visszaélni a bizalmával, és az ő szemükben „ugyanolyan értékes ember”. Sőt, felajánlották, hogy mostantól haza is kísérik, ha esetleg a „zaklatótól” nem érzi magát biztonságban. Végül Zoli az apjának is elmondta a történteket, aki szerencsére szintén elfogadó volt. Szinte tapintható volt a megkönnyebbülés, miután a tanítványom a titok súlyától – legalább a számára fontos emberek előtt – megszabadult. Katartikus és felszabadító érzést jelentett ezt megtapasztalni. De mi legyen a zaklatóval?

ITT OLVASHATÓ

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése