2017. július 2., vasárnap

TUDOM, HOGY NEM FELEJTI EL

KOLOZSVÁRI SZALONNA
- NEHAZUGGY BLOG
Szerző: Forgács Erzsébet
2017.07.02.


Mennyi időbe telik, ameddig megismersz és megszeretsz, vagy nem szeretsz meg valakit? Ezt a kérdést én eddig nem tettem fel magamnak, mert nem volt fontos. Annyi idő kell, amennyi kell. Nem szempont.

A fiam és a párja kiskutyát szeretett volna. Már hónapok óta téma volt ez, már évek óta tervezgették. Mert valamiért fontos volt, vagy fontos lett. Van két cica, de a cica más. A kutya inkább ember, a macska inkább állat. Perszehogy hülyén hangzik és nem is igaz, de valami hasonló érzésem van.

Tehát kell egy kutyus. Természetesen a megfelelő kutyus kell, nem akármilyen, hanem. És nem tenyésztőtől és soha, soha az életben nem szaporítótól. Szaporítótól soha, bűnözőktől, embertelenektől soha. Szülőgépnek tartott kis szerencsétlenektől, pincében, disznóólban tartott, állatorvost, rendes ételt, szeretet soha nem ismerő kutyusok rabtartóitól soha. Aki látott már pincéből szabadított, napfényt soha nem látott rémült kis jószágokat, az megérti. Aki csak egyszer is szedett már fel a disznóól cementpadlójáról, a befagyott vizestálka mellől kétkilós tenyészállatokat, akik az apró testükkel igyekeztek melegen tartani egymást és még egy hét múlva, a menhelyen is csak szorosan összebújva közlekedtek, mintha egyetlen nagyobb organizmus lenne az öt kis szerencsétlen, az tudja. Aki fogadott már be mentett kutyát és megtanult lassan mozdulni, megtanulta, hogy nem szabad átlépni a fekvő kutyán, hogy nem, soha nem lehet semmi a kezében, amikor közelít a kutyushoz – seprű sem, vizesflakon sem, zacskó sem – , mert retteg mindentől, mert pánikban menekül, mert egész életében verték kézzel is, bottal is, seprűvel is, apró kővel töltött vizesflakonnal is – az érti.

Kell egy kutyus. Mentett kutyus kell, akinek esélyt ad az ember a méltó életre. De Angliából nem egyszerű hazaugrani, hogy megtalálja az ember a neki valót. Mert persze magyar kutyus kell, mert a menhelyen így esélyt kap egy másik négylábú, hogy ne az árok partján szenvedjen ki, vagy ne egy fecskendős emberaltassa el. Örökre.

Anya, megkeresed nekünk? Meg, perszehogy meg. A legjobbat, a tökéleteset. Mert csak úgy, a kutya az kutya alapon nem lehet. Nem kutyát keres az ember, hanem barátot. Társat. Családtagot. Nem mindegy, nagyon nem mindegy.

Találomra, a legközelebbi menhelyre nem megyek, mert tudom, mi lenne a vége. Húsz kiskutyával márpedig nem állíthatok haza, mert a párom türelme végtelen ugyan, de nekünk is megvan a magunk élete és ezt nem boríthatom fel. De ott sem tudnám hagyni őket, hiszen szaladnak a rácshoz dugják az orrocskájukat, ott süt a szemükben: engem, engem vigyél el! Kérlek! Az ismerős menhelyre megyek, ott nincsenek rácsok, nincs cementpadló. Boldog kutyusok vannak, családtagok, játékok, ágyacskák, toporgás a konyhaajtóban, hogy mikor készül el az ebéd. Onnan van a mi kutyánk is, ott találok a gyerekemnek is olyat, amilyet megálmodott.

Előtte persze fényképnézegetés, egyeztetés. És megvan. Ő lesz az. Gombszemű, huncut vigyorú kis csibész. Megyek látogatni és mint mindig, nem csak vele találkozom, hanem nyolc másikkal is, hogy lássam, hogy van szocializálva, hogy viselkedik a többiek között. Megyek és izgatott vagyok és akkor odahozzák, megsimogatom, ölbe veszem de semmit nem érzek. Olyan, mint egy akármilyen kutya. Helyes, aranyos, felejthető. Bújik, tolakszik és tolakszik a hat másik is, mind kedves és szeretnivaló. De az az egy nem tolakszik. Távolabbra húzódik. Nem ellenséges, de nem is nyomulós. Néz a hatalmas dió szemeivel. Nevén szólítom és jön. Mutatja a pocakját: jó lenne vakargatni. Elfordulok, távolabb megy. Hívom, ismét odajön...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése