2017. augusztus 6., vasárnap

A HOLOKAUSZT SODRÁBAN

NÉPSZAVA ONLINE - SZÉP SZÓ
Szerző: Kőbányai János
2017.08.05.


Miért érdemes olvasni a holokauszt történetét és diskurzusát? Ma. Amikor túlvagyunk a 70. évfordulóján is. A nemzedékek már eltávoztak az élők sorából, akik megtapasztalták a 20. századi apokalipszist.

A korszakot, amikor Európa fejlődése a genocídium bűnébe süllyedt, a köztudat ma holokausztnak (a görög eredetű szó/fogalom égő áldozatot jelent magyarul) vagy soának (a héber szó jelentése: pusztulás) nevezi.

Mit kezdjünk ezzel a magunk mögött hagyott korszakkal? Három emberöltőnyi idő után, amikor a világot a holokauszt utáni nemzedékek élik és alkotják – akik már születésük idejénél fogva is ártatlanok és bűntelenek benne. Miért kell folyvást vájkálni, felhorgasztani az emlékét? Avagy: lehet-e a holokauszt traumáját a megszabadító felejtés, az emlékezetből kikopás, „jótékony”, behegedő sebeire, azaz a természetes gyógyulásra bízni?

Az emberiség fejlődésére nemcsak az elszenvedett traumák sorozata jellemző, hanem azok feldolgozása is. A folyamat, amelyben gyászmunka során megy végbe az okozott és elszenvedett traumák feloldása – a „kollektív emlékezetben”. Ezt a szomorú, néha kegyetlen, egymással feleselő adok-kapok (feldolgozok) összjátékot az emberi kultúra fejlődésfolyamataként is szemlélhetjük. Ugyanis a traumafeldolgozó diskurzusok eredményeként alakul ki egy-egy meghatározott emlékközösség (nép) meghatározott korszakának szellemi állapota. Ezért a holokausztra való folyamatos emlékezést, s az emlékezés lényegi voltának a hangsúlyozását nem a jogi vagy történelmi felelősség megállapítása és besulykolása hívja elő - ennélfogva nem ragadható meg, s nem értelmezhető társadalmi vagy politikai erőtérben. (S még az ún. „emlékezetpolitika” mozdulataiban és gesztusaiban is csak áttételesen.) Ugyanis a „kollektív emlékezet” homogenizálása révén – a traumák és katasztrófákból való kilábalás folyamatából – valami magasabb tudatformáló erőt lehet kinyerni: amit jobb híján kultúrának lehet meghatározni. Így kapcsolta össze az apokalipszis megtapasztalásának „hasznát” Kertész Imre is: „A kérdés pedig így hangzik: teremthet-e értéket a holocaust? Szerintem ugyanis jelenleg éppen ehhez a kérdéshez érkezett el, s éppen ezzel a kérdéssel vívódik az évtizedek óta zajló processzus, melynek során elfojtódott, azután pedig dokumentálódott. Ez azonban kevésnek bizonyult, mint mondtam, dönteni kell róla, ez pedig értékítéletet jelent. Aki nem képes szembenézni a múltjával, az arra van ítélve, hogy örökké megismételje [...] Az életképes társadalomnak ébren kell tartania és állandóan meg kell újítania az önmagáról, a saját feltételeiről való tudását, tudatát. S ha döntése így szól, hogy a holocaust súlyos, fekete gyászünnepe elmaradhatatlan része e tudatnak, akkor ez a döntés nem holmi részvételen vagy megbánáson, hanem eleven értékítéleten alapul. Érték a holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; s ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne. (A holocaust mint kultúra, 1992.)

Kertész Imre ugyanezt a merész gondolatot fürdette meg a reflektorfényben a Nobel-díjat nyugtázó „stockholmi beszéde” (2002) utolsó mondatában – kihasználva ezt a kivételes pódiumot is, hogy nyomatékosítsa ajándékba visszanyert élete, és a vele összeforrott műve, leglényegibb ún. üzenetét: „Mert úgy érzem, hogy amikor Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, ezzel a mai ember vitalitásának és kreativitásának az alapkérdéseihez jutok el; s Auschwitzon gondolkodva így, talán paradox módon, de inkább a jövőn, semmint a múlton gondolkodom.” Ugyanis, ahogy ez néhány sorral feljebb olvasható ugyanebben a beszédben: „Ha a Holocaust mára kultúrát teremtett – mint ahogy ez tagadhatatlanul megtörtént –, célja csakis az lehet, hogy a jóvátehetetlen realitás a szellem útján megszülje a jóvátételt: a katarzist. Ez a vágyam inspirált mindent, amit valaha is létrehoztam.”...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése