Szerző: HaFr
2017.08.27.
Legutóbb az Orbán-rendszerrel veszítettük el az esélyt a forráshiánnyal való szembenézésre és a helyzet stratégiai újragondolására, ami egyet jelent azzal, hogy újra elveszítettük a lehetőséget a centrumhoz való fölzárkózásra, amely a folyamatos halasztódás miatt egyre reménytelenebb feladat. A mai halasztódásban éppen olyan motívumok diktáltak, mint ötszáz éve alatt oly sokszor. A függetlenségi nacionalizmus takarta politikai kiváltságok, a modernizációs narratíva kiforratlansága, megújulásra való képtelensége és/vagy stratégiai vaksága, illetve a kettő összeütközésében a nacionalizmus ismételt győzelme.
Az utóbbi évek "szabadságharca" nyomán a nyugati kormányok valószínűleg megértették (ők is már többedszerre a félezer év alatt) az etno-nacionalizmusunk elpusztíthatatlanságát (ami nem azt jelenti, hogy érdekük lett volna elpusztítani a patriotizmust és a jogos nemzeti büszkeséget, de kiderült, hogy a polgári fejlődés XIX-XX. századi kiesése miatt ez már nem választható út számunkra, illetve a polgárosodás pótlására nem hoztunk létre alkalmas stratégiát pl. egy lehetséges modernizációs nacionalizmus képében). Az észt úttal szemben a magyar út a társadalom felhúzása helyett a társadalom lenyomása. Az európai nemzetek együttműködése nem nulla összegű játszma, ahol a sérelmi politizálással bármit el lehet érni, vagy amit -- másrészről -- ne lehetne okosan a javunkra fordítani. De a magyarok láthatóan nem értik ezt elég nagy számban, ezért maradnak a legjobb esetben is félperiféra. A forrásaink lassú pótlására lehetne számítani a Nyugattól. De mi inkább választjuk ismét a félreértelmezett nemzeti függetlenséget -- ami rendesen valójában a függetlenség további csökkenéséhez vezet, mert a forrásbőségünk nem nő, viszont nő a hibázás veszélye a nagyobb nemzetekkel való konfliktusokban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.