2017. augusztus 20., vasárnap

KAMPEC DOLORES LVI. - VALAMI NAGY ÜNNEP

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
20147.08.20.



Amikor a fura alak eltűnt a kukoricásból, Wotan limuzinja is belesuhant a Holdba új krátert ütve benne, és olyan csend lett a templom tornyában, hogy Béla hallotta, amint gyenge és kimerült szíve sóhajtozik és nyögdécsel. Suttogva szidta a gazdáját, mert ő már tudta, amit a felelőtlen Béla nem, hogy innen le is kell menni, és csak a csirkeszárnyon hizlalt nyugdíjasok mesélhettek volna arról, hogy ez milyen embert próbáló, hatalmas feladat. Ám ők bután horkoltak poharakban merengő protkójuk gúnyos vigyora mellett a dunyhájuk alatt, pedig annyira meleg volt még most is, hogy a harang erősen izzadt. Úgy csöpögött alá a mélybe az olvadt bronz, mint tavasz elején a csalfa jégcsapok mocskos, zavaros, télízű vize.

Béla összeszedte minden bátorságát, és fejest ugrott a torony fekete lyukába. Úgy is semmisült meg benne, ahogy illik, teste megnyúlt, és molekulánként, atomonként spirálisan csavarodott a föld felé. Amikor leért, nem koppant, nem csattant, hanem legóként állt újra össze a talpától a feje búbjáig, és közben áldotta az urat – mert előbb-utóbb mindenki leborul -, hogy ebben a képlékeny állapotban jutott túl a denevérek, pókok és más szörnyek birodalmán. Így érkezett vissza a faluba, s ahogyan a kocsma mögött szürkülni kezdett az ég alja, és az ébresztőre állított kakasok megszólaltak elűzve az utolsó rossz szellemet is a házak ablakaitól, Béla becsörtetett az ivóba, mint valami vadnyugati éles tekintetű, hatlövetű tehénpásztor, de nem Charles Bronson volt, csak Terence Hill a bamba vigyorával.

Eddig tartott a hősködése, amit a toronyból való regénybe illő kitörése – legalábbis így képzelte – indokolt volna, de szétnézett a légyszaros ablakok, a repedezett falak és a fröccsfoltos asztalok között, és annyira visszatért a valóságba, hogy egy lendülettel kérte volna ki a fröccsét. De a hangszálai még képlékenyek voltak, ezért úgy elfogta a köhögés, hogy csak integetett fuldoklása közben, de a fröccsök ura ismerte már a vágyait százezer éve. Buggyantott és sprickolt, majd az elkészült szocreál műalkotást kiállításra bocsátotta a viaszosvásznon. Még csak arra sem volt ideje, hogy igazán belegondoljon, ez a fix pont, ami az elmúlt harminc évben nem változott, nem kurvult el, de Béla olyan gyorsan nyelte le a ráismerés gyöngyöző löttyét, hogy már készíthetett is egy másikat.

A gyorsaság viszont életet jelentett, a maligán segített barátja molekuláinak újra rendezésében, ami olyan jól sikerült, hogy a hangja is visszatért egyből, és ezzel a friss lendülettel kérdezte is meg: – Hányadika van máma? – Amire a kocsmáros gyanútlanul felelt: – Húsz. Augusztus húsz. – S bár ne tette volna. Béla égszínkék szeme éjfeketévé változott, és elindult a tekintete a mocskos falak mögé, át a templom tornyán, túl a kukoricáson egyenesen a valóság fölé, ahol már csak az idő volt honos némi kacskán görbült térrel, megnyílt az emlékek féregjárata, és minden, ami volt, ami van, és ami lesz, úgy zuhant rá, mint valami mázsás szörnyű mennybolt. A harang misére kongatott, Béla pedig templomba indult, hiába könyörgött neki a kocsmáros, hogy ne tegye, mert féltette, hogy megint a rendőrök viszik el...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.