2017. augusztus 27., vasárnap

"KEVÉSSEL", "MEGÚSSZA" A 'DUNAKILITI NORMAN BATES" - ÉS MI VAN A TÖBBIEKKEL?

KETTŐS MÉRCE BLOG
Szerző: DIÓSZEGIHORVÁTHNÓRA
2017.08.26.


Nem tudom, hányan kattintottak jóleső borzongással azokra a cikkekre, amelyekben a „dunakiliti Norman Bates” történetét tálalta a bulvársajtó. Számomra ez a történet jóval több annál, mint amennyit ezek a lapok leírtak, végtelenül gyászos látlelete annak, hol tart ma Magyarország.

A történet, bulvárkörítés nélkül: egy 35 éves, Dunakilitiben élő férfi édesanyja még 2014-ben meghalt, a férfi azonban ezt nem jelentette be. Két évig tehát anyja holttestével élt közös háztartásban, végül tavaly januárban lebukott. A nyomozók először gyilkosságra gyanakodtak, utóbb kiderült, hogy erről szó sincs. Az ügyészség végül gondozási kötelezettség elmulasztása miatt vádat emelt a férfival szemben, mivel az idős asszony folyamatosan romló fizikai állapota miatt gondozásra szorult, ami az ő kötelessége lett volna. Három hónaptól 3 évig terjedő börtönt kaphat.

És mi volt mindehhez a bulvárkörítés? Például a „Norman Bates” jelző, amit ráaggattak a férfira, ráadásul volt olyan lap, ami illusztrációként is a Psycho kulcsjelenetét használta, a székben ülő anya mumifikálódott arcával. Társult mindehhez még egy kis jóleső dagonyázás a történtekben, a „kevéssel megússza” kitétel (még egyszer: három hónaptól három évig tartó börtön), a szomszédok kérdezgetése, meg a többi, a kommenteket meg jobb nem is idézni. Vagyis csak a szokásos.

Van azonban ebben a történetben egy részlet, ami miatt túlmutat önmagán. A férfi azért nem jelentette be édesanyja halálát, mert attól félt, hogy el kell költöznie a házból, és nem lenne hova mennie. Ettől válik számomra ez az egész történet végtelenül elkeserítővé, még úgy is, hogy a sajtóhíreken kívül semmit sem tudok róla.

Indítsuk egy kicsit messzebbről a dolgot. Minden évben minimum egyszer (ha nagyon rossz a helyzet, többször is) megírom telente azt a cikket, amiben a kihűlés veszélyeit sorolom fel. És minden évben megírom azt is, hogy a legtöbben (főként idősek, betegek és gyerekek) saját, fűtetlen otthonaikban halnak meg a hidegtől. Sírni, üvölteni szeretnék minden alkalommal, amikor a tél végén megjön az összegzés arról, hányan haltak így meg.

Hogy ez nem tartozik ide, semmi köze a dunakiliti esethez? Dehogynem.

Három dologra mutatnak rá ezek a történetek. Egyrészt arra, hogy ma Magyarországon a szegénység alattomos formában is képes ölni, és évről évre rengetegen esnek áldozatul annak, hogy nincs pénzük fizetni a fűtést (sem). Másrészt arra is, hogy az állam gyakorlatilag magukra hagyja ezeket az embereket, a szociális védőháló lyukas, képtelen megvédeni a szegénységben élőket. Harmadrészt pedig a társadalmi szolidaritás, odafigyelés hiányára: arra, hogy nem megyünk át a szomszédhoz, hogy megnézzük, él-e még, segítsünk neki, ha szüksége van rá, egyáltalán – hogy a környezetünkben élő rászorulókra odafigyeljünk.

És most nézzük meg, mi is történt Dunakilitiben:...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése