2017. augusztus 1., kedd

ORBÁN VIKTOR CIZELLÁLTAN NEM ZSIDÓZÓ KÖNYÖRTELEN MAMELUKJA

KANADAI MAGYAR HÍRLAP ONLINE
Szerző: Aczél Gábor
2017.07.31.


Az illetőt személyesen ismerem, egykor – Esti Hírlapos főszerkesztőségem idején a lejáratásomra szakszervezetet szervező, a lakásomba meghívott beosztottaim egyikeként – szenvedélyesen kiabált velem, de nem zsidózott sohasem. A főszerkesztőhelyettes, bizonyos D. Horváth Gábor embere volt, akit – akkor, talán 1995 májusában – a többiekkel együtt hiába hívtam meg. Róla azt kell tudni, hogy a főszerkesztői beiktatásom napja – április elseje – előtt kinyomtatott Esti Hírlapot a tulajdonosváltás zűrös körülményei közepette szombatra virradóra egy teljesen üres ötödik oldallal jelentette meg, amely oldalt hétfőn a parlamentben az ellenzékben maradt Fidesz részéről a kormányra került pártokat cenzúrával vádolva Deutsch Tamás napirend előtt lobogtatott.

Ami a lejáratásomra verbúvált szerkesztőségi szakszervezet általam vendégül hívott tagjait illeti, velük akkor együtt ettünk-ittunk, dumáltunk, még nevettünk is néha, s a kulturális rovat ágyamra heveredett vezetője békéltetésre irányuló javaslatának kevéske foganatja ellenére volt eredménye e sajátos beszélgetésnek, mert a helyettesem (akitől a kinevezésemkor megígért munkáltatói jog részleges hiánya okán úgyszintén nem tudtam megszabadulni) a lapértekezleteken ugyan továbbra is simfelt, s rendre megkérdőjelezte a hozzáértésemet, de ezt hiába tette, mert a már szinte eladhatatlanná züllesztett napilapot újra olvasni kezdték az emberek, az eladott példányok számának legutóbbi évi (mintegy 18 ezerről 12 ezerre való) csökkenése a nyár végén megtorpanni látszott, majd néhány hónap elteltével, decemberre – a főszerkesztőhelyettes kivételével valamennyiünk örömére – valamelyest (12 ezerről 13 és félezerre) növekedett. Amiben a Népszavától általam elcsábított, Kéri Tamás felelős szerkesztő munkájának is szerepe volt.

Visszatérve az illetőre, neki Gajdics Ottó a neve, aki az engem támogató Kéri Tamással, mondhatni, nemigen rokonszenvezett, s noha együttmunkálkodásunk meglehetősen rövid – 1996 januárjának végén záruló időszakában – szót értettem vele, tulajdonképpen féltem tőle.

Idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek e félelem okára.

Meg az Orbán-éra.

Nem kísértem figyelemmel a karrierjét, de ennek az évtizednek az eleje óta mind sűrűbben látom-hallom, amint el-elbődül a képernyőn, s ilyenkor összerezzenek.

A karrierje szinte senkinek nem fontos: “2004 óta a Hir-tv műsorokért felelős vezérigazgatója”, írja róla ma a Wikipédia, pedig azt igen sokan tudják, hogy amióta Simicska Lajos összeveszett Orbán Viktorral, azaz a G-nap óta inkább a kormányhoz maradt hűséges, s megvált Simicska tévéjétől.

Nem tudom, mikor lett a Lánchíd Rádió főszerkesztője, de az Orbán-kormány – utánanéztem: 2013-ban – e funkcióbeli tevékenységét elismerte. Nem tulságosan: Gajdics Ottó újságíró, a Lánchíd Rádió ügyvezetője, főszerkesztője a Magyar Érdemrend lovagkereszt polgári tagozat kitüntetést abban az évben – utánaszámoltam: ötvenkilenced magával – kapta meg.

Az első igazi kormányzati elismerést a tavalyi esztendőben könyvelhette el: kapott egy rádiót. Amit egy interjúban illően visszaigazolt: Nem vakaródzunk, büszkén vállaljuk a kormánypárti bélyeget, mondotta volt...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése