2017. szeptember 3., vasárnap

A BÁRÁNYSZAGÚ - UNORTODOXNAK TŰNIK, PEDIG Ő A LEGKONZERVATÍVABB MAGYAR PÜSPÖK

168 ÓRA ONLINE
Szerző: Cseri Péter
2017.09.03.


Retardált barom, hazug próféta, alávaló gazember, parazita, hipokrita, aljas szemétláda – ezek a veretes megállapítások egy magyar katolikus püspökre, Beer Miklósra vonatkoznak. Az internet népe horgadt föl így, amikor a váci egyházmegye első embere védelmébe vette a menekülteket. Nem csak ez a szokatlan Beerrel kapcsolatban, aki miniállatkertet rendezett be a püspöki palota kertjében, kasszafúróval töreti föl a hivatali páncélszekrényt, hajnalonként uszodába jár, és biciklivel közlekedik. Ám hiába rajzolódik ki egy unortodox püspök képe, nehéz lenne olyan embert találni a magyar klérusban, aki hűségesebb nála Jézus tanításaihoz, az evangéliumok szellemiségéhez. Beer Miklós portréja.

Amikor 2003-ban püspökké szentelték, Beer Miklós bemutatkozó találkozóra hívta a váci egyházmegye papjait. A beszélgetés elején odafordult hozzájuk:

– Jobb, ha tőlem tudjátok meg, és nem mástól, én bizony hosszú időn át nem éltem cölibátusban.

Megállt a levegő, a papok rémülten pislogtak. A püspök folytatta:

– Tudnotok kell, hogy édesanyám évtizedeken át főzött és mosott rám, ha pedig este tíz után mentem haza, rám ripakodott: hol voltál, te büdös kölyök? Úgyhogy én megtapasztaltam, milyen együtt élni egy nővel.

Nagy kő esett le a papok szívéről. Egyúttal azzal is szembesültek, hogy a hírek, amelyek megelőzték a frissen érkező, akkor hatvanéves Beer Miklóst, igazak: a váci püspök valóban vidám, nyitott személyiség, aki nemcsak a hívekkel közvetlen, hanem a kollégáival is. Az elmúlt 14 évben bebizonyította azt is, hogy lelkipásztori munkájával, gondolkodásmódjával, kom­­mu­­ni­­ká­­ció­­jával – lényegében minden megmozdulásával – kilóg az ultrakonzervatív magyar püspöki karból.

Máshonnan is indult, mint püspöktársai. Édesapját, aki erdélyi szász családból származott, és a második világháború alatt mérnökként dolgozott a Ganz műveknél, mély szerelem fűzte rajz–természetrajz szakos tanár édesanyjához. Beerék sok gyermeket szerettek volna felnevelni, de a történelem közbeszólt, csak egy fiuk születhetett meg. Miklós másfél éves volt, amikor Budapest ostromakor az oroszok kihajtották az utcára a Ganz gyárban talált embereket, és épp a Villányi úton dolgoztatták őket, amikor a Várból a németek belelőttek a tömegbe. Kéttucatnyian haltak meg, köztük Beer Miklós édesapja. A félárva fiút édesanyja, az egyik nagynénje és anyai nagymamája nevelte föl.

A háború után anyjával együtt előbb a nagymama zebegényi házában laktak, majd ’49-ben visszaköltöztek Pestre a nagynénihez. Hiba volt. A polgári nagyasszonyt (akinek korábban bérháza volt a fővárosban) 1951-ben kitelepítették az egész családjával együtt. A szabolcsi kitérő után nem térhettek vissza Budapestre, a fiú Zebegényben végezte el az általános iskolát.

– Minden adott volt, hogy szenvedésként éljem meg ezt az időszakot – meséli Beer Miklós. – De anyám olyan életvidám ember volt, annyira nem törődött a nehézségekkel, hogy azzal az egész gyermekkoromat bearanyozta. A kitelepítést úgy éltem meg, mint egy fantasztikus vidéki nyaralást. Pesti gyerekként ott ugrálhattam a szénakazlak tetején, szőrén ülhettem meg a lovat. Amikor visszatértünk Zebegénybe, az egyik szomszédunk megjegyezte az anyámnak: nem érti, miért hallatszik folyton nevetés a házunkból, amikor egy szoba-konyhás, döngölt padlójú viskóban lakunk, szegények vagyunk, és még férfi sincs a háznál. Én viszont soha nem éreztem a bőrömön a szegénységet. Anyám és a nagyanyám megfogott mindent. Állatokat tartottunk, kijártunk az erdőre fát gyűjteni. Anyám nagyon figyelt arra, hogy mindent megadjon nekem. Amikor még a nagynénémnél laktunk, eladta a sokáig féltve őrzött fülbevalóját, hogy az árából el tudjon vinni az Operába. Hatéves voltam, életre szóló élményt jelentett. Arra is emlékszem, hogy az egész gyerekkoromat végigolvastam...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése