Szerző: Gruik Zsuzsa
2017.09.21.
Való igaz, a határon túli magyarság jórésze magyar többségű városokban és falvakban él. Köszönhető ez annak, hogy az első világháborút lezáró békeszerződés következtében Magyarország színmagyar területeket is elveszített, és az ottani lakosság nem asszimilálódhatott a többséghez – hiszen ők maguk voltak a többség. Nincs ez másképp Kárpátalján sem: a magyar határhoz közeli apróbb falvak lakossága sokszor szinte teljesen magyar, és még Beregszászon is csaknem a lakosság fele vallja magát magyarnak. Ilyen körülmények között pedig valóban nem egyszerű elsajátítani az ukrán nyelvet, hiszen a piactól kezdve a postán át a sarki kiskocsmáig mindenhol értik a magyar szót. Az ukrán nyelvtudás hiánya pedig érthető okokból hátrányt jelent a munkavállalás során (és természetesen mindenféle ügyintézés során is, de ezek a hátrányok többnyire nem járnak olyan súlyú következményekkel, mint a munkanélküliség).
Éppen ezért szegről-végről érthető, ha az anyanyelvi oktatás korlátozásában a magyar kisebbség esélyét is meglátjuk arra, hogy megszerezzék a boldogulásukhoz szükséges ukrán nyelvtudást. Csakhogy egy vélt vagy akár valós előny még nem legitimál semmilyen jogsértést. Az államnyelv elsajátításának egyik módja ugyan valóban az államnyelven történő oktatás, de korántsem ez az egyetlen mód, ráadásul vannak olyanok is, amelyek nem sértik a kisebbségek alapvető jogait. Márpedig a nemzeti kisebbségeknek bizony joguk van (joguk kell, hogy legyen) az anyanyelvi oktatásra. És emellett ahhoz is joguk van, hogy országuk teljes értékű állampolgáraiként tevékenykedhessenek, vagyis a többségi nyelvet is elsajátíthassák...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.