2017. szeptember 24., vasárnap

LEHETNE ROSSZABB

ÉLET ÉS IRODALOM / VISSZHANG
- SZABADPOLC
Szerző: CSOMAY ZSÓFIA
2017.09.22.


Néhány gondolattal szeretném árnyalni Torma Tamás Corvin sétányról írt cikkét (Építészet: szép szó, mi?, ÉS, 2017/35., szept. 1.) Szereplője voltam kollégáimmal együtt (Koczka István, Lente András) a sétány tervezésének (City Garden, Sun Resort, Duma színház).


Először is: semmi módon nem hasonlítható össze az Andrássy út és a Corvin sétány.

Az Andrássy út létrehozása egy nagy léptékű – a város közlekedését, struktúráját meghatározó – tett volt, aminek mentén alakult ki az a homogén városszövet, amely még napjainkban is a legmeghatározóbb eleme Budapest városképének. Erről azok az építési szabályok gondoskodtak, amelyeket a főváros ezzel egy időben megalkotott. Ma már csak egy-két helyen látszik mementóként valami abból a régmúlt, kis házas világból. Az új, nagyobb lépték beszőtte a várost.

Európai város született a körút mentén Dunától Dunáig, ami világviszonylatban is különleges értéknek számít, és semmiképpen nem hasonlítható minőségében ahhoz a világhoz, amelyet lerombolt. Hogy ennek a folyamatnak az égisze alatt miféle ingatlanfejlesztési, gazdasági üzelmek folytak, az ma már senkit sem érdekel. Ez a folyamat minden ízében – és ebbe beletartozik az építészet mint esztétikai kategória – konform volt Európával.

A Corvin sétány ebbe a homogén épületszövetbe ékelődött be, ami – mint az előbbiekből is kitűnik – semmiképpen sem hasonlítható ahhoz az épületállományhoz, amely az Andrássy út születésénél meghalt.

A sétány hatalmas, színpadszerű belső tere és a tér „húsa”, maguk az épületek – úgy tűnik – valóságos külső, városi-építészeti kapcsolatok nélkül, zárványként fészkelődtek a meglévő, homogén épületállomány szövetébe. És megkockáztatom: a városrendezés tervezői szándéka sem volt ennél messzelátóbb. Hogy a befektetői érdek milyen módon modulálta a városrendezési szabályokat, azt nem nehéz elképzelni. Az viszont tény, hogy ha már ez így alakult (így kellett alakulnia?), senki sem foglalkozott azzal a kapcsolódási felülettel, ami a sétány épületei és a megmaradó szomszédos házak-utcák közt véletlenszerűen létrejött. Pedig ezen a felületen kialakulhatott volna egy érdekes, „cipzár”-szerű közösségi térsor, különleges térkapcsolatokkal, ami ezt a majdnem elviselhetetlen ad hoc összekapcsolódását a két világnak feloldhatta volna. Ez az újszerű téri-szociológiai-társadalmi (!) helyzet kitermelhetett volna magából egy különleges építészeti világot, amit nem a formálás, a stílus, a szépészkedés, hanem az új szituáció szült volna. Ehelyett a fontos csak az volt, hogy az épületek – magasságok, a felhasznált anyagok és az elvárt hasznos négyzetméterek – rendben legyenek.

Patyomkin-szindróma. Már senkit nem érdekelt (és fedezet sem volt rá), hogy a hátsó oldali borzalmas kéménymagasítások milyen képet mutatnak. Csak félénken mondom, hogy a kéménymagasítások egyszerűen elkerülhetők lettek volna ventilátorok beépítésével. Műszaki terv volt, pénz nem. Ugyanez vonatkozik az erkélyeken megjelenő klímaszekrényekre, mivel a tulajdonos nem szánt pénzt a házak központi klimatizálására.

Valószínű, ilyen esetben a városképi szempontoknak felül kellett volna írniuk az ingatlanfejlesztői érdekeket. (Ez a probléma természetesen nem varrható az ingatlanfejlesztők nyakába.)

A tulajdonos profitszerzési vágya és a városrendezők által meghatározott geometriai paraméterek okán vált a sétány – hatalmas méretei ellenére is – végül is kisszerűvé. Nevezetesen a rendezési terv 29 méterben határozta meg a maximális épületmagasságot. Ez a józan ész, a műszaki és építészeti megfontolások szerint nagy belmagasságú földszintet, 7 emeletet és gépészeti szerelőszintet jelent.

De csak egy kicsit kell megnyomorítani az arányokat, s máris egy újabb szint be tud kerülni a hét mellé nyolcadiknak. A visszalépcsőző tömegek kényszerének építészeti „hozadékáról” már nem is beszélek.

Ez azt eredményezi, hogy a földszint aránytalanul nyomott térré válik, a gépészeti szereléseknek nem marad elég hely, ami az épület későbbi életében nem túlságosan előnyös. A ház gyomrába benyúló üzletek, vendéglők terei nyomott, unalmas térré válnak, ahelyett, hogy a régi városok arányain és funkcionális rendjén okulva lehetőség nyílna nagyvonalú, galériás földszinti terek létrehozására, ami a homlokzatok arányát is rendezné, és a belső terek kapcsolatát a köztérrel intenzívebbé változtatná. (Lásd belvárosi üzletek, kávéházak egész Európában.) Úgy csinálunk, mintha – de mégsem igazán.

Bár ezt már az „Élet” hozta így, de szorosan kapcsolódik az előbbiekhez az a szomorú tény, hogy a sétányra költözött Casinó hatalmas betűkkel választja el a honpolgárt a rá nem tartozó terektől. Azoktól a terektől, amelyek a közösségnek épültek, és a tér részévé kellene válniuk. Gondolom, ehhez nem kell kommentár...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése