2017. szeptember 3., vasárnap

MI VAN, HA MARXNAK VAN IGAZA?

KETTŐS MÉRCE BLOG
Vendégszerző: Tóth Olivér István
2017.09.03.


Mi van, ha végig Marxnak volt igaza, és a társadalmi-politikai viszonyok tényleg a termelési viszonyok által meghatározott felépítmények?

Mi van, ha az emberi jogok nem azzal jöttek létre, hogy megalkották őket, hanem a gazdasági-társadalmi fejlődések nyomán, és csak felfedezésüket jelentették be? Mi van, ha az emberi jogok bővülése, a női választójog, a liberális demokráciák térhódítása és a jóléti állam kiépülése az ipari társadalmak a bérmunkától, illetve a sorozott tömeghadsereg az állampolgári engedelmességtől való fokozott függésének eredményei – míg az emberi jogok megkérdőjelezése és az illiberális rendszerek kiépülése az automatizáción és az ipar leépítésén keresztül a bérmunka eljelentéktelenedésének következményei, a jobb és baloldali populizmusok térhódítása pedig egy elavult termelési mód és az általa biztosított jogosultságok (entitlement) visszaszorulása ellen folytatott utóvédharc valójában?

Mi van, ha a XX. század nagyvonalú menekültpolitikája a fejlett ipari gazdaságok munkaerőigénye tette lehetővé – míg a külföldiekkel szembeni megerősödő gyűlölet ezen munkaerőigény eltűnésének a következménye? Mi van, ha a magországokban tapasztalható fél évszázados béke a globalizáció nyomán a végtelenségig meghosszabbodott és világkereskedelmet feltételező termelési láncok létrejöttének az eredménye – míg a magországok közelében megszaporodó fegyveres konfliktusok abból fakadnak, hogy a világkereskedelem az automatizáció nyomán eljelentéktelenedik?

Egyszóval: mi van, ha a XXI. század meghatározó gazdasági és technológiai változásai nemcsak környezetvédelmi szempontból jelentenek kihívást, nemcsak munkások tömegeinek a munkáját teszik feleslegessé ezzel társadalmi feszültségeket generálva, hanem a liberális demokrácia gazdasági-társadalmi alapját kérdőjelezik meg, amennyiben az állampolgár mint bérmunkás és az állampolgár mint katona megszűnnek az államok számára elengedhetetlen és kiválthatatlan erőforrások lenni. Tehát mi van, ha az a történelmi tendencia, amelynek nyomán a reneszánsztól kezdve egyre több problémára csak állami szintű megoldást lehetett találni, megfordult, és a XXI. század meghatározó politikai-társadalmi szereplői már csak határeseti jelentésben nevezhetők államnak (mint Jan Dehn szellemes jellemezése szerint Venezuela, amely „de facto egy olajtársaság egy csatolt országgal, ahol az ország egyre kevésbé fontos“)? Mi van, ha
a jelenlegi gazdasági-technikai realitások mellett a globális elitnek egyszerűen nincsen szüksége a népre, az államoknak az országokra?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése