2017. október 23., hétfő

EGY "MECSEKI LÁTHATATLAN" ÚTJA A GYŰJTŐTÁBORBÓL AUSZTRIÁIG - ÉS VISSZA

MAGYAR NEMZET ONLINE 
- HÉTVÉGI MAGAZIN
Szerző: SASHEGYI ZSÓFIA
2017.10.23.



Bár a „pesti srácok” alatt általában nemcsak a főváros utcáin harcoló forradalmárokat értjük, általános és méltatlan jelenség, hogy a vidéki felkelőkről kevesebb szót ejtünk, mint a budapestiekről. A szabadságharcba bekapcsolódó csibészek lélektana régi téma, és az utóbbi időben fellángolt az a posztkádári vélekedés is, hogy sokuk csak a balhét kereste, elvek nélkül kapcsolódott be a harcba. Pedig volt közös nevező: a „Ruszkik, haza!” jelszó mögé mindenki egyként oda tudott állni. Ez Farkas József számára sem volt kérdés, akit pedig sem 1956 előtt, sem utána nemigen érdekelte a politika.

A Villányi-hegység lábánál fekvő apró falu, Kisharsány egy magaslati pontján, a szőlőtőkék között szép, timpanonos, oszlopos borospince áll. A lépcsők melletti kőcsúszdán sokat játszottak valamikor a szabadjára engedett falubeli gyerekek. A kis Farkas József is járt ide társaival a negyvenes évek elején, amíg szüleivel és a nővérével lakott. Aztán jött a háború. Ötéves volt, amikor az apját elvitték Szibériába, kilenc, amikor viszontlátta. A négy nyomorúságos év alatt az anyja összeállt egy másik férfival, hogy legalább enni legyen mit a gyerekeknek, akiknek száma ezután megduplázódott.

– Amikor apám 1949-ben hazajött, „tele volt vízzel”. Orvosság híján három-négy hónap elteltével meghalt. Mivel az élelem mindig kevés volt, hol egyik nagyszüleimnél, hol a másiknál laktam, tízéves koromra már mindenhol voltam, csak otthon nem – mesél Farkas József azokról az időkről. Akkor még nem sejthette, hogy egyszer majd itt állunk a mellényzsebből megvett timpanonos pinceépület teraszán, amelynek homlokzatán magyar és ausztrál zászlót lenget lágyan a szél. Ahogy nyilván az sem jutott eszébe, mi mindenen megy majd át térben és időben, testben és lélekben, amíg hetvenhét éves korára újra itt köt ki a szülőfalujában...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése