2017. október 19., csütörtök

ÉLET, HALÁL, IGAZMONDÁS

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
- SZABADPOLC
Szerző: DR. VADÁSZ GÁBOR
2017.10.13.


Főldiekkel játszó / Égi tűnemény, / Istenségnek látszó / Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának / A boldogtalan, / S mint védangyalának, / Bókol úntalan.
(Csokonai Vitéz Mihály)


Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem!
(Petőfi Sándor)


Nagyon fiatal orvos voltam, amikor K. gyomorrákos fiatal férje, J. emberi méltóságának roncsain, iszonyú kínok között, otthonában haldokolt. K. férje kínjait nézve, halkan fülembe súgva kérdezte: nem tudnál tenni valamit?!

J. betegsége akkor két olyan etikai és emberi kérdéssel szembesített, ami sok orvost gyakran állít válaszút elé.

K. és J. családom tagjai voltak. J. a gyomra körül valami kellemetlenséget érzett. Az első panaszok után két héttel keresett meg. Kivizsgáltuk, és újabb két hét múlva már a műtőasztalon feküdt! Ott kiderült, hogy kezelhetetlen, a hashártyára is átterjedt áttétes gyomorrákja van, és emiatt igen-igen kevés ideje maradt hátra. Ez tény volt, mely tényről sokat tanultam, de érintettként és orvosként akkor szembesültem először ezzel az emberileg elfogadhatatlan és szinte kezelhetetlennek tűnő helyzettel.

J. felébredve, egészséget és gyógyulást remélve megkérdezte: mi a bajom, mikorra gyógyulok meg? Az egészségügyi törvény szerint a beteget kívánságára tájékoztatni kell az állapotáról.1 Hát nem ezt tettük! A családdal úgy döntöttünk, hogy arra a néhány hétre, ami élet még rá vár, meghagyjuk neki az ember legfőbb támaszát, a gyógyulás reményét. Ha már meg kell halnia, miért gyötörjük az elkerülhetetlen testi kínokon és emberi méltósága felőrlődésének megélésén túl a hiábavalóság tudatával is? Miért fosszuk meg a remény lehetőségétől, hisz a remény az emberi léleknek az a mankója, amely segíti elviselni az elviselhetetlent, akár hívő, akár hitetlen a szenvedő. Megneveztünk egy általa is ismert betegséget, mely hullámzó lefolyású, kezelhető, és megígértük, hogy a kezelés számára is előbb-utóbb elhozza a gyógyulást.

Kérdés, hogy helyesen cselekedtünk‑e. Jó tett vagy bűn volt megfosztani a tények megismerésének lehetőségétől és a saját hátra lévő élete felőli döntés lehetőségétől a haldoklót? Ma is úgy vélem, hogy helyesen cselekedtünk, cselekedtek szerettei, amikor szeretetből, szánalomból, emberségből a maguk kezébe vették, vettük a hátralévő rövid élete megszervezésének és megőrzésének jogát és terhét...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése