2017. október 9., hétfő

MURÁNYI ANDRÁS: EGY ÉVVEL A NÉPSZABADSÁG KIVÉGZÉSE UTÁN

ZOOM.HU
Szerző: MURÁNYI ANDRÁS
2017.10.08.



Azóta tudjuk: a rezsim immár nyíltan, röhögve, kíméletlenül csap oda azoknak, akik kívül esnek világán.

– De jó, hogy látom, Murányi úr! Hogy’ van? Lesz még Népszabadság?!

Ősz van, metsző hideg; éppen a hajnali futás után sétálok haza csapzottan, amikor az a kedves, középkorú hölgy megállít az újlipótvárosi Pozsonyi úton, s tíz percig csak mondja. Nem ő az első és nem ő az utolsó; 2016. október 8. óta meg-megállítanak az utcán és a boltban, mutatnak okét az autóból és a villamosról, s még az asztalfoglalást is jelentőségteljesen toldja meg az étteremvezető a rendelést összesítő füzetben: „Murányi András, szerda, 12 óra, 2 személy; talán lesz még Népszabadság…”

Nem, nem lesz már Népszabadság.

Ahogy állunk, normális média se.

Minthogy lassan ország sincs nagyon.

Itt tapicskolunk nyakig a kocsmai alapú abszolutista hatalomgyakorlás világában, ahol – akkor vegyük át még egyszer – leomlottak a korlátok, kiiktatódtak a fékek, az egyensúly legföljebb mérlegek sajátja, s ahol az új arisztokrácia szerencsés dinasztiáinak mókázásaival és lopásaival telik az idő. Ami nem tetszik, azt megszüntetjük, ami hazugság, azt az arcodba nyomjuk; közjogi méltóságokat vattacukorárusokká lényegítünk, közérdekű adatok kiszolgáltatásánál bújócskázunk, a kommunistázó párttársainkkal párttitkári, MSZMP-funkcionáriusi, ügynöki múltat retusálunk, tíz perc alatt összehányt jogszabályt az alaptörvényről csíkot szívva nyomjuk; a magunk alá gyűrt szakmákkal, osztályokkal, csoportokkal, ellenőrző szervekkel kiszorítósdit játszunk, a szegényeket arcba rúgjuk, a dolgozó népet, a hazát kicsit rettegés alatt tartjuk, a menekültek és a terroristák közé egyenlőségjelet teszünk, Brüsszelt gyűlöljük, de Moszkvát imádjuk, Berlinnél cicegünk, ám Bakuval seftelünk, plakátokat, nem mindegy?, izomból kapartatunk. És természetesen Lovasberényig, Taktaszadáig, Ankaráig kisvasutat hosszabbítunk, lagúnaügyi mátrixokban gyilkossal pózolunk, óvónők, tanárok, tűzoltók pénzén magángépezünk, helikopterezünk, jachtozunk, miközben nyelvünkkel szájszélt nyaldosva, nyakkendőt igazítva, zsebkendőt lapogatva élvezzük ki a verbális orgazmust, elharapva a mondat végét:

Szemöldökcsipeszt használj, te kis buzi!

Tiéd az ország, de az új elitnek építed; éljenek és virágozzanak a Szabad Nép szófordulatai, hergelési technikái, ellenségkép-megjelenítései, -sulykolásai, hazugságáradatai! A 2002-ben félbehagyott egészpályás letámadás útjába – kellett ’98 után viszonylag tisztességesen kormányozni – most már nem állhat senki. Valóra vált az álom, a 2010-ben a magyar és a székely himnusz alatt átszellemülten odagondolt új, politikailag és gazdaságilag elkülönített, törvények fölötti osztály.

Elkészült a kádári nómenklatúra 2.0, a függés és a félelem alapvetésének kimaxolása végbement, új elemként pedig bekerült a rendszerbe az elpusztítás módszertanának tökéletes megvalósítása: a rezsim immár nyíltan, röhögve, kíméletlenül csap oda azoknak, akik kívül esnek világán. Sorba állított pribékek 2014 óta kiváltképp módszeresen, inszinuálva ütik az ellenzéket, a civil szervezeteket, a multikat, a sajtót-médiát, Nyugatot és Brüsszelt; nevető bácsival hergelik és agresszív ablak-zsiráfos kérdőívvel simogatják a Kubatov pártigazgató listájáról kiválasztott, aljas üzenetekkel hadiüzemmódban tartott, kétmilliós szavazószektát, illetve röhögnek az atomizált, egymással is hadakozó, itt-ott megvett demokratikus ellenzék szervezetlenségén, Sas-kabarés performanszain, vízió-, vezető- és ajánlathiányán.

Mosolygós, magabiztos Orbán Viktor ömlik ránk agytalanított agit. prop. központokból; hevi gazemberségeinek akadálytalan suhanása nyomán olyan ember benyomását kelti, mint aki nem csupán azt tudja, mindent megtehet, hanem azt is: tévedhetetlen, leválthatatlan, megállíthatatlan...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése