Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2017.10.05.
Ezt egy Swan Edgar néven író ember tette föl egy kutyáról szóló bejegyzése végén a Kolozsvári Szalonnán. Nem tudom, ki ő, de nagyon jó. Úgy vélem, inkább író, mint újságíró (ez nem feltétlenül minőségi különbség), humora van, stílusa van - de valószínűleg ifjú még, úgyhogy nemcsak humora meg stílusa van, hanem vannak illúziói is. Nem baj, legyenek, lehet, hogy különben nem írna.
Nem ébred senki okosabban, aki este hülyén feküdt le. Sem attól, amit S.E. ír, sem egyetlen más szöveges vagy egyéb művészeti alkotás hatására. Ez olyan, mint az antialkoholisták klubja, mindenki, aki a klub tagja, egyetértőleg bólint, hogy bizony az alkohol ártalmas. Mindennap meggyőzik egymást a saját, mindegyikük által tudott ismereteiről, és mindennap megelégedetten nyugtázzák, hogy mennyire úgy van, de jó, hogy így egyetértünk.
Ebben a klubban mi egymást olvassuk. Aki este hülyén fekszik le, az nem olvas. Sem ezt, sem mást. Ha mégis, akkor vagy magában káromkodik, vagy úgynevezett kommentben kurvázza le az anyánkat, az felháborodni jár az ilyen oldalakra. Kiélni a gyűlöletét, szelepet nyitni a vinnyogó rettegésének, hátha így elszáll, mert nem tudja, hogy dehogy száll el.
Ebben a klubban mi ezt is tudjuk. A Danubius Rádió kezdeti éveiben, amikor még a Magyar Rádió kereskedelmi adója gyanánt üzemelt, hosszú ideig volt műsoronként 3 000 000 (hárommillió) hallgatóm. Zenéről beszéltem, főképp jazzről, meg lovakról (két vagy három szezonon át lóverseny közvetítéseket adtam, közben ismeretet terjesztettem Széchenyitől napjainkig telivér tenyésztésről, lótartásról), és voltak este 10-től éjjel 2-ig beszélgetéseim azzal a vendéggel, akit éppen jónak láttam behívni. Ezek általában népszerű dialógusok voltak, sok telefont kaptam. Akkor még én sem tudtam, hogy a klubtagoktól. Akik mindazt tudták, amikről beszélgettünk, azért hallgatták, mert szórakoztatók voltak a vendégeim, és talán mindent nem tudtak zenéről és lovakról, de érdekelte őket, amiket beszéltem. A többieknél szólt a rádió. És - már ez is milyen diadal - nem zavarta őket. A műsormérő meg azokat is méri, akiknél csak úgy szól...
Ebben a klubban mi egymást olvassuk. Aki este hülyén fekszik le, az nem olvas. Sem ezt, sem mást. Ha mégis, akkor vagy magában káromkodik, vagy úgynevezett kommentben kurvázza le az anyánkat, az felháborodni jár az ilyen oldalakra. Kiélni a gyűlöletét, szelepet nyitni a vinnyogó rettegésének, hátha így elszáll, mert nem tudja, hogy dehogy száll el.
Ebben a klubban mi ezt is tudjuk. A Danubius Rádió kezdeti éveiben, amikor még a Magyar Rádió kereskedelmi adója gyanánt üzemelt, hosszú ideig volt műsoronként 3 000 000 (hárommillió) hallgatóm. Zenéről beszéltem, főképp jazzről, meg lovakról (két vagy három szezonon át lóverseny közvetítéseket adtam, közben ismeretet terjesztettem Széchenyitől napjainkig telivér tenyésztésről, lótartásról), és voltak este 10-től éjjel 2-ig beszélgetéseim azzal a vendéggel, akit éppen jónak láttam behívni. Ezek általában népszerű dialógusok voltak, sok telefont kaptam. Akkor még én sem tudtam, hogy a klubtagoktól. Akik mindazt tudták, amikről beszélgettünk, azért hallgatták, mert szórakoztatók voltak a vendégeim, és talán mindent nem tudtak zenéről és lovakról, de érdekelte őket, amiket beszéltem. A többieknél szólt a rádió. És - már ez is milyen diadal - nem zavarta őket. A műsormérő meg azokat is méri, akiknél csak úgy szól...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.