SENKINEK SEMMI KÖZE AHHOZ, SÁROSDI LILLA MEGBOCSÁJT-E MARTON LÁSZLÓNAK - INTERJÚ WIRTH JUDITTAL

MÉRCE
Szerző: DIÓSZEGI-HORVÁTH NÓRA
2017.10.28. 

Az áldozatnak szíve-joga dühösnek lenni, és ha nem akar, akkor nem kell megbocsájtania annak, aki őt bántalmazta. Van-e feloldozás egy ilyen történetben, létezik-e olyan, a társadalom számára is megnyugtató út, amin elindulhatunk? És mi mindebben a sajtó felelőssége? Erről beszélgettünk Wirth Judittal, a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) Egyesület munkatársával.

Mérce: Hogy kér bocsánatot egy olyan ember, akit több nő is vádol azzal, hogy az elmúlt évtizedekben szexuálisan zaklatta őket?

Wirth Judit: Egy őszinte, valódi bocsánatkérésben az elkövető nem maszatol, nem magát mentegeti, nem magát sajnáltatja, hanem elismeri a másiknak okozott sérelmet, és vállalja, tudomásul veszi a következményeket. És jelzi, hogy az az áldozat döntése, megbocsájt-e vagy sem. Egy tisztességes bocsánatkérés valójában egy tartozás lerovása. Olyan, mint egy adósság, amit törleszteni kell, ami jár, nem pedig egy jótékony adomány, amiért hálálkodást várhat, függetlenül attól, hogy az áldozat elfogadja-e, akár örül neki, vagy sem.

M: És milyen egy nem őszinte bocsánatkérés?

W. J.: A bántalmazói bocsánatkérések tipikus megjelenési formája ez: „sajnálom, HA úgy érezted…”, „bocsánatot kérek, HA félreértettél”. Vagyis, bár az elkövetők kénytelenek elismerni azt, amit tettek, bocsánatkérésnek álcázva igyekeznek továbbra is azt sugalmazni, hogy az áldozatuk nem mond igazat, mintha a szava megkérdőjelezhető lenne. Emellett szintén jellemző, hogy tartalmaznak még egy sor önfényezést és önfelmentést is, illetve arról beszélnek, hogy nekik milyen nehéz. Nyilván ezekre a bocsánatkérésekre is mondhatjuk, hogy ez legalább valami (hiszen legalább az elismerésnek az alapjai benne vannak), de azért messze állnak attól az őszinte megbánástól, amelytől alapvető attitűdök és viselkedésminták megváltozása remélhető...

ITT OLVASHATÓ