2017. november 1., szerda

EGY KIÁLLÍTÁS KÉPE

HUPPA BLOG
Szerző: SZELE TAMÁS
2017.11.01.


Kettesben üldögéltem öreg lumbágómmal a pamlagon, álmatagon sajogva böngésztem a híreket, elvégre informálódni is kell, lumbágóm csendesen kínzott, mint aki tudja kötelességét – és akkor megláttam a Képet. Nem egy képet, hanem A Képet, azt a bizonyosat, azt a mindennél nagyobbat és kifejezőbbet, ami jelképe is lehetne a Fidesz kormányzásának ebben a kis drótoktól öleltben.

Nem tetszik tudni, mire gondolok, ugye? Akkor kezdjük az elejéről. Most, hogy új rablói vannak az Ősznek (és rabolnak, rendületlenül), keveseknek jut eszébe, hogy a mostani nem a Fidesz második kormányzati ciklusa. Hanem a harmadik. Kormányoztak ők már 1998-2002 között is, persze, elvben ezt tudja mindenki, csakhogy mivel az akkori légkörben, helyzetben csak kisebb mértékben fordították fel fenekestől az országot, hát nem mindig jut eszünkbe. Pedig azért az én életemet például majdnem örökre mellékvágányra siklatták volt a Kurír megszüntetésével: ott voltam 1998-ban rovatvezető, míg a lap nem akart volna bizonyítékokat közölni Pintér Sándor és Dietmar Clodo bimbózó románcáról, bolond fejünkkel az előző napi számban ezt beharangoztuk, másnapi már nem is lehetett. Négy évig magam sem tudom, miből éltem, mert lapnál munkát nem mert adni senki.

De akkor történt még ezer tarka rege, kis mese, akkor vetették meg a szeges ágyát, ringatták a kőbölcsőjét annak a NER-nek, ami most a nyakunkra cseperedett.

Például akkoriban esküdött meg Orbán Viktor, hogy soha nem lép koalícióra a Kisgazdapárttal, hogy pár napon belül már együtt is kanalazza a jókai bablevest Torgyán mesterrel. Hej, az öreg Torgyán, bohócok királya, Horn Gyula nagy barátja, Isten nyugosztalja… emlékszem, hogy szörnyülködtünk a liftes villáján, ami a mai fogalmak szerint aprópénzbe került. Jegyezzük meg a chilei cseresznye nagy barátját, mert nagyon fontos szerepe lesz a mi történetünkben.

Például akkor ünnepeltük a millenniumot is. Illetve nem akkor, mert a honfoglalás nem köthető egy dátumhoz, meg nem is 1996-ban, mert akkor megünnepeltük már egyszer, mármitn a millecentenáriumot, csak az nem ért, mert nem Orbán kormányzott, az a lényeg, hogy megünnepeltük mert meg kellett, elvertünk rá sok-sok pénzt, mindezt amiatt, mert – Orbán Viktort idézve – „A közelgő millennium mindhárom minőségében fontos számunkra. A keresztség felvételének és a magyar államiság megalapításának ezeréves évfordulója, valamint a harmadik évezred nyitánya méltó ünnepi keretet kap majd Magyarországon.”

Szóval, akkoriban nem stadionokból loptak, hanem évfordulókból, volt ezerféle millenáris firlefranc, emlékszem például az ingyenes, tízmillió példányban kinyomott, szétküldött Millenniumi Országjáró című hetilapra, amiből a hatalmas példányszám dacára mutatóba is alig maradt, talán az irattárak fenekén még található pár példány az Ezüsthajó akkori remekéből, mely műfajilag a Magyar Krónika és a Magyar Idők jogelődjének nevezhető. Bár azoknál olvasmányosabb volt, ez kétségtelen. De ugyanolyan kincstári hülyeség. És volt még ezer ilyen kiadás, sorolni is nehéz volna. Ezeknek a rendezvényeknek, beruházásoknak, persze kellett legyen egy kormánybiztosa, kellett egy erős kéz, ami összefogja a parttalan ünneplést, költekezést, ez lett – papíron – Nemeskürty tanár úr, bár meggyőződésem, hogy adtak mellé egy erős akaratú könyvelőt is, hogy a különben jóindulatú értelmiségi véletlenül túl ne költse a keretet vagy netán ne a megfelelő zsebekbe csorgassa az aranyat.

Mert bizony ahol pénzeső esik, a koldus is kiteszi a kalapját, akkor is, ha nem neki szánták a monetáris záport. Így járt Róth István is, aki korábban a Csemege vállalat dekoratőreként csillogtatta művészi kvalitásait, de elege lett az élelmiszeripari reklámokból, végre nagyot akart álmodni. Be is jutott kihallgatásra Nemeskürtyhez, ahol, elmondása szerint a kormánybiztosnak más tervet adott elő, csak épp ez lett belőle. „Torgyánné Mariska kísért el Nemeskürty tanár úrhoz, akinek egy másik tervemet meséltem el, de mondták, arra nincs pénz. De mivel festő vagyok, megkért, hogy fessek valamit a millenniumi évre.”

Hát, ha a tanár úr tudja, mi lesz ebből a pár, emberségesnek szánt szóból, százszor is meggondolja, hogy miket beszél. Gondolom azt hitte, Róth maestro majd fest egy-két Orbán-portrét, Torgyánt a búzamezőkön, kap majd egy kis pénzt és ezzel kész is a vállalkozás. Csakhogy piktorunk valóban nagyot álmodott. Háromszázezer akkori forint befektetéssel összekalapálta a 2,60 x 5 méteres „Millenniumi magyar kormány a Korona évében” című valamit, ami olajban ábrázolja az akkori kormány azóta méltán elfeledett tagjait. Aztán jelezte a kormánybiztosságnak, hogy kész a nagy Mű, kéri a húszmillió forintját.

A mennyit?

A húszmilliót. Saját indoklása szerint „Nézzék meg, mekkora ez a kép! Ha egy apró Gulácsyért adnak kilencvenmilliót, én akár hatszázat is kérhetnék! Velem cikiznek ezek, miközben mind mellényzsebből ki tudná fizetni ezt az összeget?” Ebben a Róth maestróban egy ingatlanos veszett el, hiszen négyzetméterre méri a képet, csak azt feledte el, hogy azért ezt a világon senki sem rendelte meg tőle. De még írásos szerződése sem volt rá, csak egy homályos, szóbeli ígéret, aminek alapján perre is ment, el is vesztette azt.

Habár a műtárgy, ami méreteit tekintve már-már telek mégis megért volna valamennyi pénzt. Elvégre a korai orbanizmus valóságos Feszty-körképe. Rajta vannak még azok a miniszterek is, akiket menet közben farba billentett a fenséges önkény, okkal vagy anélkül, rajta, mert ők is részei voltak annak a garabonciás kormánynak. Valamennyit ért ugyan, de húszmilliót mégsem.

Időközben lejárt Nemeskürty mandátuma, kormányváltás is volt, Róth úr hazavitte a monumentális anzixot a nappalijába – és rövid időn belül rájött, hogy ő ezt nem bírja egész nap nézni. El is hiszem, én sem bírtam volna. Csak én másért, őt valószínűleg az zavarhatta, hogy állandóan a kudarc jutott eszébe róla...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.