2017. november 15., szerda

EX LIBRIS

ÉLET ÉS IRODALOM / KÖNYVKRITIKA
- SZABADPOLC
Szerző: LAPIS JÓZSEF
2017.11.10.


Terék Anna: Halott nők
Halasi Zoltán: Bella Italia
Ferencz Mónika: Hátam mögött dél
Horváth Veronika: Minden átjárható


Holtakkal beszélgetni felforgató, megrázó, különleges élmény. Ki ne vágyná birtokba venni a tudást, amelyre más forrásból aligha tehetünk szert? Túllépni a „nem felelnek, úgy felelnek” paradoxonán, és bepillantást nyerni abba az idegen birodalomba, amelynek puszta létezése is kétséges számunkra. Nem véletlen, hogy a líra természetét kutatva több gondolkodó is az első személyben írott sírfeliratokhoz jut el: hogyan szökken ki az élő, bennünk rezonáló hang a kő vésetéből, hogyan szól hozzánk az, aki nincs, hogy válik általunk beszélgetésünk részesévé, s végül: hogyan húz magával minket a sír felé a hang erőtere? Ki az, aki ne rettenne meg akkor, amikor az „állj meg, vándor!” feliratot olvassa a kövön, hiszen az élők számára tiltott területről nyúl felé valaki.

Terék Anna: Halott nők

című verseskötetének megszólalói már túlvannak az átlépésen, s felénk intenek kezükkel, beszélnek hozzánk, közvetlenül, életükről, halálukról. S Edgar Lee Masters híres könyvéhez, A Spoon River-i holtakhoz hasonlóan itt is nevek állnak a monológversek, versciklusok fölött (Jelena, Judit, Maja), amelyek a sírként értett költemények felirataiként is olvashatóak.

S hogy miféle volt-életek elevenednek meg a kötetben? A cím másik eleme, a „nők” igencsak hangsúlyos a könyv egészében, s talán nem tévedünk, ha komolyabb etikai téteket is tulajdonítunk neki. A nemi szempontból is jelentésessé lett különbség nem szembenállásként mutatkozik meg. Ha beszélhetünk is ellentétről, akkor a „halott nő” nem a „halott férfi” ellentéte, nem annak a mása, hanem az „élő nő”-é – ám a síron túlról szólás retorikája nem élezi ki ezt az ellentétet, hiszen mintha velünk volna az, aki szól. Ami izgalmas, hogy nem is mossa el: az átjárhatóság nem viszonylagosítja az életet és a halált, ám a sajátos beszédhelyzet miatt a halál botránya az élet botrányává válik. Mert rendre abban a tapasztalatban részesülünk, amelynek előrefutása a halál, akár az öngyilkosság háttereként, akár a délszláv háborús közegek következményeként jelenve meg. S az erőszakélmény nincs kisajátítva: Jelena, az első hosszabb monológ alanya csakúgy szól fia, mint apja szenvedéseiről (arról az apáéról, aki egyszerre háborús áldozat és bűnös). S bár a kórházban fekvő fiú idegensége még nem a halál távlatából, hanem a medikalitás kiforgató jellegéből ered („valaki mássá gyógyítják”), az én, az egykori „saját” bizony már emiatt radikálisan más („Nem tudom, milyen színe volt a szememnek”). A Maja-versek hatása nem kis részben a gyermeki távlat és hang kizökkentő, különös voltából származik – a szegény kisgyermek panaszainak dísztelenebb, keményebb, kiszolgáltatottabb, egyenesebb utódai ezek, s a svéd típusú gyermekversek megszólalásmódjának nyomai is érzékelhetőek bennük. Bár olykor akár hatásvadászattal is vádolható a könyv, ezzel együtt is egészen megdöbbentő Szarajevo ostromát egy kislány szemszögéből látni. („Az öcsém, ha ki lehet menni, / háborúsat játszik az utcán. / Nem szeretem, / ha a játszótéren / játékból főbe lövi / pálcával a barátait.”)

Terék Anna kegyetlenségeket elbeszélő monológversei egyszersmind intések is: állj meg, vándor, s okulj e példán. Antal László illusztrációi nem kevésbé nagyszerűek, legyen szó bár egy torzzá nagyított (módon valóságos) testrészletről, egy szomorú halálmadárrá váló anyáról vagy a felakasztott öregek stilizált alakjáról. S ahogy a határhelyzetekben fogant történetek esetében az lenni szokott: nem a halálról, hanem az életről (a születésről, a gyermekről, a vágyról, az Istenről) tudunk meg rengeteget általuk – más nézőpont(ok)ból. „És megmarad / az élet a kérdőjelek / görbületében, / az öröm a szögek / fokában, / a bánat a szavak hordalékában.” A megrendítő kötet ormai mellett elnyugszanak ténylegesen esendőbb részletei...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése