Szerző: HEGYI IVÁN
2017.12.20.
Pedig idősebb Albert Flóriánnál alázatosabb futballistát keveset ismertem. Olyan alázatosat, amilyen ő volt, sokat. (Méghozzá sok nagyot.) Ám induljunk ki belőle, hiszen a magyarok közül senki mást nem tüntetett ki az örökbecsű díjjal a France Football, és senki mást nem hívtak jutalomjátékra a virtuóz labdarúgás őshazájába, Brazíliába.
S társai egyikét sem tartották hasonlóan kevélynek; a Császár becenév nem csupán az Aranylabdához illő arany lábának és arany fejének szólt.
Ám, mint mondom, Alberttől távol állt a kivagyiság. A finomkodás a pályán nyilván nem, de hát ki legyen a primadonna, ha nem a legkomplexebb játékos? (Azért tartom a hatvanas évek legösszetettebb magyar labdarúgójának, mert három tekintetben – a gólérzékét, a cselezőkészségét és az irányítóképességét illetően – is a világklasszisok közé sorolható.) Egyébként meg soha nem hallottam arról mesélni őt, hány embert fektetett el egy-egy szédítő szólója közben. Arra a felvetésemre viszont, hogy micsoda nagymenő lehetett a magyar–angol 2–0-on kilencszázhatvanban, amikor – húszon innen – mindkét gólt ő szerezte a 90 ezer nézővel zsúfolt Népstadionban, kapásból azt válaszolta: „Megőrültél? Örültem, hogy Kotász Öcsi mellett ülhettem az öltözőben...” Ugyanilyen „kiábrándítóan” felelt akkor is, amikor az 1964-es Európa-bajnokság értékeléséről kérdeztem: „Mit szóltál, hogy a valaha volt legnagyobb magyar Eb-siker, a bronzérem megszerzése után agyba-főbe kritizáltak benneteket?” Egykedvűen nézett rám: „Miért, nyertünk?”
Hozzáteszem (talán itt kellett volna kezdenem): a kivételes kilences mindennap hajnali négykor kelt Őrszentmiklóson, hogy elérje a vonatot, s ha este, a visszaút során lekéste a csatlakozást, akkor – iskolatáskával a kézben – Veresegyháztól Őrszentmiklósig szaladt.
A magyar labdarúgás legnagyobb Császára tehát tele volt alázattal.
Felfogta, mibe kerülhet bele, és tudta, amikor már befutott, minek az emblémája.
A bejutás mindennek mutatkozott, csak egyszerűnek nem. Ha Albert korában bárki arról álmodott, hogy futballista lesz, s a neve megjelenik a Népstadion eredményjelző tábláin a győztes gól szerzőjeként, akkor kiment valamelyik fővárosi nagy csapat toborzójára, amelyen több száz hozzá hasonló gyereket pillantott meg, noch dazu arról is értesült: tegnap ugyancsak legalább ennyien voltak, és másnap is ily sokan lesznek megint. Mindjárt felötlött benne az, amit a francia A Pál utcai fiúk, a könyv megjelenésének fél évszázados jubileumán – 1962-ben – megfilmesített Gombháború kis hőse emlegetett: „Ha én ezt tudom, el se jövök.” Egy-egy ilyen ötnapos labdás Ki mit tud? alkalmával nagyjából húsz kölyköt vettek fel, és még az elutasítottak között is hemzsegtek az olyan lurkók, akikhez ragadt a bőrgolyó, ahogyan akkoriban mondták. Ha valakit kirúgtak, az azért vált szerénnyé; aki bennmaradt, az meg azért. Ráérzett nyomban, a szerencse fiának is kellett lennie ahhoz, hogy éppen akkor bejöjjön a csel, és felhangozzék a mentő kérdés: „Hogy hívnak, öcsi?”...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.