- HÉTVÉGI MAGAZIN
Szerző: LUKÁCS CSABA
2017.12.25.
Pár héttel a nyolcvannyolcadik születésnapja után meghalt édesapám. Advent első vasárnapjának estéjén még bevette a gyógyszereit, aztán elaludt, és nem ébredt fel többé. Borbála napján, hétfőn délelőtt fél tizenkettőkor távozott belőle a lélek.
Falun van a családi ház, a Székelyföldön, ahol még másképp mennek a dolgok. Negyedórával a halála után már tíz ember sorakozott fel a házuk tornácán: rokonok, komák, egyéb ismerősök, és mindenki segíteni akart. Villámgyorsan leosztották egymás között a feladatokat: egyikük elszaladt a háziorvosért, a másik elment a temetkezési vállalkozóhoz, a harmadik a temetőbe, megmutatni, hova ássák a gödröt. A déli harangszó után újra megszólalt a harang, immár apámért, és délután kettőre minden elrendeződött: készült a gyászjelentő, eldőlt a szerdai temetés minden fontos részlete, üvegekbe töltötték a köményes pálinkát, és megrendelték a kalácsokat.
Nálunkfele az a szokás, hogy a halottat első nap csak a család virrasztja; a ravatalozóban ott feküdt apám, ünneplőbe öltöztetve, öltönyén apró jelvény a magyar koronás címerrel. Ő kérte így, a jelvényt Kövér László személyesen adta neki, amikor pár éve apám visszakapta a magyar állampolgárságát. Minden porcikájában magyar volt, nem számításból lett másodszor is azzá; miután meglettek a papírjai, sehogy se tudtam rávenni, hogy engem Budapesten meglátogasson. „Nehogy azt mondják az ottaniak, hogy akarok valamit tőlük”, mondta, amikor rákérdeztem a miértre. Büszke volt arra is, hogy őt személyesen meglátogatta a házelnök, átadva neki bőrmappában a 2010-ben elfogadott törvényt a nemzeti összetartozásról. Aláírva, ahogy kell. Apám egy ideig úgy járt a Rodica-csárdába, hogy „véletlenül” mindig épp nála volt a mappa, így meg tudta mutatni mindenkinek. Egyébként évtizedeken át minden reggel kiment a falu központjában lévő korcsmába, oda, ahol Székelyudvarhely felé kanyarodik a főút. Egy féldeci mellett beszélgetni. Mindig azt mondta, nem az italt kívánja, ám amikor felvetettem, hogy akkor az olcsó likőr helyett ihatna gyümölcslét is, csak legyintett. Az komolytalan, mondta, kinézik a férfiak maguk közül már azt is, aki „mentes sört” rendel magának.
A temetése előtti nap délutánján a parajdi rezesbanda tagjai udvariasan megérdeklődték, zavarna-e minket, ha eljönnének a temetésére zenélni. Mózsi bácsi egész életében ingyen javította a kürtjeiket, üzenték, jár neki a tisztelet. Megható volt a gesztusuk, a bátyám kalácsot és pálinkát készített ki nekik. Nekem pedig eszembe jutott a gyerekkorom: javításra váró varrógépek, behorpadt kürtök és egyéb feltámadásra váró szerkezetek között teltek a napjaim, és néha, kegyelmi állapotban én is végignézhettem, hogy a falu ezermesterének számító apám új életet lehel beléjük. Meghökkentő esetekből sem volt hiány: egyszer egy alacsony és mokány férfi hatalmas tubát hozott azzal, hogy nem szól. Apám nem szerette, ha a tulajdonos nézi javítás közben, ezért mindig pár nap türelmet kért az illetőtől, hogy a maga csendjében fogjon neki a kihívást jelentő feladatnak. Egy nyugodtnak ígérkező délutánon ő is belefújt a tubába, és megállapította, amit már tudott: ez bizony nem szól. Akárhogy fújta, nem jött ki hang belőle. Rázogatta, forgatta a jókora hangszert, majd gumikalapáccsal aprókat ütött rá óvatosan, s fülét közel tartva figyelte a hangot. Eldugult, állapította meg, majd kimentünk az udvarra a kerti csaphoz. Rákötötte a slaugot a fúvókára, majd óvatosan kiengedte a csapot. A fúvós másik végén viszont nem kezdett bugyogni a víz, amire még jobban megengedte a vizet. Semmi változás. Teljesen kinyitotta a csapot, de akkor sem.
Apám fogta a gumikalapácsot, és finoman kopogtatni kezdte a hangszert. Egyszer csak tompa, puffanásszerű hangot hallottunk, a tuba megemelkedett, majd kilőtt egy jókora valamit, ami több méterre elrepült, nyomában az immár boldogan távozó vízsugárral. Megvizsgáltuk a már büdösödő dugót: egy rúd párizsi, vagy ahogy Erdélyben hívják, parizer volt. Később derült ki, hogy mi történt: a tubás hazafele tartva a feleség kívánsága szerint bevásárolt, de pechjére a bolt és a családi fészek között volt egy korcsma is. Oda belépve a hangszerbe rejtette a bevásárlást, hogy a társak ne ugrassák miatta, de az ottani tartózkodás elhúzódott, és mire hazaért (nem vennék rá mérget, hogy színjózan állapotban), nem emlékezett, hová lett a portéka. A tuba viszont nem szólt, így került hozzánk javításra...
Falun van a családi ház, a Székelyföldön, ahol még másképp mennek a dolgok. Negyedórával a halála után már tíz ember sorakozott fel a házuk tornácán: rokonok, komák, egyéb ismerősök, és mindenki segíteni akart. Villámgyorsan leosztották egymás között a feladatokat: egyikük elszaladt a háziorvosért, a másik elment a temetkezési vállalkozóhoz, a harmadik a temetőbe, megmutatni, hova ássák a gödröt. A déli harangszó után újra megszólalt a harang, immár apámért, és délután kettőre minden elrendeződött: készült a gyászjelentő, eldőlt a szerdai temetés minden fontos részlete, üvegekbe töltötték a köményes pálinkát, és megrendelték a kalácsokat.
Nálunkfele az a szokás, hogy a halottat első nap csak a család virrasztja; a ravatalozóban ott feküdt apám, ünneplőbe öltöztetve, öltönyén apró jelvény a magyar koronás címerrel. Ő kérte így, a jelvényt Kövér László személyesen adta neki, amikor pár éve apám visszakapta a magyar állampolgárságát. Minden porcikájában magyar volt, nem számításból lett másodszor is azzá; miután meglettek a papírjai, sehogy se tudtam rávenni, hogy engem Budapesten meglátogasson. „Nehogy azt mondják az ottaniak, hogy akarok valamit tőlük”, mondta, amikor rákérdeztem a miértre. Büszke volt arra is, hogy őt személyesen meglátogatta a házelnök, átadva neki bőrmappában a 2010-ben elfogadott törvényt a nemzeti összetartozásról. Aláírva, ahogy kell. Apám egy ideig úgy járt a Rodica-csárdába, hogy „véletlenül” mindig épp nála volt a mappa, így meg tudta mutatni mindenkinek. Egyébként évtizedeken át minden reggel kiment a falu központjában lévő korcsmába, oda, ahol Székelyudvarhely felé kanyarodik a főút. Egy féldeci mellett beszélgetni. Mindig azt mondta, nem az italt kívánja, ám amikor felvetettem, hogy akkor az olcsó likőr helyett ihatna gyümölcslét is, csak legyintett. Az komolytalan, mondta, kinézik a férfiak maguk közül már azt is, aki „mentes sört” rendel magának.
A temetése előtti nap délutánján a parajdi rezesbanda tagjai udvariasan megérdeklődték, zavarna-e minket, ha eljönnének a temetésére zenélni. Mózsi bácsi egész életében ingyen javította a kürtjeiket, üzenték, jár neki a tisztelet. Megható volt a gesztusuk, a bátyám kalácsot és pálinkát készített ki nekik. Nekem pedig eszembe jutott a gyerekkorom: javításra váró varrógépek, behorpadt kürtök és egyéb feltámadásra váró szerkezetek között teltek a napjaim, és néha, kegyelmi állapotban én is végignézhettem, hogy a falu ezermesterének számító apám új életet lehel beléjük. Meghökkentő esetekből sem volt hiány: egyszer egy alacsony és mokány férfi hatalmas tubát hozott azzal, hogy nem szól. Apám nem szerette, ha a tulajdonos nézi javítás közben, ezért mindig pár nap türelmet kért az illetőtől, hogy a maga csendjében fogjon neki a kihívást jelentő feladatnak. Egy nyugodtnak ígérkező délutánon ő is belefújt a tubába, és megállapította, amit már tudott: ez bizony nem szól. Akárhogy fújta, nem jött ki hang belőle. Rázogatta, forgatta a jókora hangszert, majd gumikalapáccsal aprókat ütött rá óvatosan, s fülét közel tartva figyelte a hangot. Eldugult, állapította meg, majd kimentünk az udvarra a kerti csaphoz. Rákötötte a slaugot a fúvókára, majd óvatosan kiengedte a csapot. A fúvós másik végén viszont nem kezdett bugyogni a víz, amire még jobban megengedte a vizet. Semmi változás. Teljesen kinyitotta a csapot, de akkor sem.
Apám fogta a gumikalapácsot, és finoman kopogtatni kezdte a hangszert. Egyszer csak tompa, puffanásszerű hangot hallottunk, a tuba megemelkedett, majd kilőtt egy jókora valamit, ami több méterre elrepült, nyomában az immár boldogan távozó vízsugárral. Megvizsgáltuk a már büdösödő dugót: egy rúd párizsi, vagy ahogy Erdélyben hívják, parizer volt. Később derült ki, hogy mi történt: a tubás hazafele tartva a feleség kívánsága szerint bevásárolt, de pechjére a bolt és a családi fészek között volt egy korcsma is. Oda belépve a hangszerbe rejtette a bevásárlást, hogy a társak ne ugrassák miatta, de az ottani tartózkodás elhúzódott, és mire hazaért (nem vennék rá mérget, hogy színjózan állapotban), nem emlékezett, hová lett a portéka. A tuba viszont nem szólt, így került hozzánk javításra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.