2017. december 26., kedd

AZ ORDÍTÁS JOGÁN

KOLOZSVÁRI SZALONNA
- DÜHÖNGŐ BLOG
Szerző: Swan Edgar
2017.12.25.


Éjfél múlt. Megint. Új nap kezdődik, a tegnap már elment. Virradni fog. Hamarosan.

Töprengek a múlton, gondolkodom a holnapon.

Tudom, belül biztosan tudom, valami nem jó. Valami iszonyúan elromlott valamikor, valahol. Hibáztunk.

Sokáig, évtizedekig nem volt, nem lehetett közünk a politikához. Ebben nőttünk fel, ezt kaptuk, ezt ismertük. Hogy mások döntenek, nekünk nincs beleszólásunk.

A rendszerváltással ennek változnia kellett. Akartuk, vártuk a változást. Telve voltunk reményekkel, hittel.

Az első szabadon választott kormány, annak pártja ütötte az első éket az ország testébe, a mi lelkünkbe.

Észre sem vettük akkor. Sokan nem értettük, mi történik. Talán sokan ma sem értjük.

Hittük, hogy a demokrácia, a szabadság innentől kezdve jussunk. Jár nekünk, hiszen eddig el voltunk zárva tőle.

Azt gondoltuk, valami olyasmi ez, amit csak felrakunk a polcra és ott lesz, a miénk marad mindörökre.

Ez nem így van. A szabadságért, a demokráciáért tenni kell. Nem egyszer. Mindig. Minden nap, minden cselekedetünkkel, minden akaratunkkal.

Olyan ez, mint egy szerelem. Nem elég meghódítani a másikat, naponta meg kell hódítani.

Nem tudtuk és iszonyatos árat fizetünk érte. Azért, mert a politikát lassan kisajátította egy szűk réteg.

Mára az ő akaratuk szerint lépünk, lélegzünk, gondolkodunk.

Vagy hallgatunk.

Mára nincs jelentősége a mi vágyainknak, céljainknak, eszméinknek, álmainknak.

Gyáván hallgattunk, amikor pedig üvöltenünk kellett volna. Amikor a gyerekeink messzi országokban keresik a boldogulást. Ők bölcsebbek nálunk, bátrabbak és erősebbek. Akik mentek azok is. Akik maradtak, azok is.

Mi nem tudtuk megtartani őket, ahogy nem tudtuk megtartani a szabadságunkat, demokráciánkat és a szolidaritásunkat.

Ma már szemrebbenés nélkül megyünk el egy földön fekvő, véres ember mellett. Nem segítjük fel az elesettet, nem kérdezzük meg: mi baj van? Mit segíthetek?

Ma már természetes a városokat ellepő hajléktalanok látványa. A koldusok. Az éhező gyerekek és felnőttek.

Az ételosztásokon a szívszaggatóan hosszú sorok. Idősek, fiatalok, egész családok. Talán sok nem hajléktalan. Még nem. De ételre nem telik. Már nem.

A kétségbeesetten munkát kereső szülők rémült tekintete.

Az ajtókat döngető behajtók. A kilakoltatások.

Soha, soha nem volt ennyi nincstelen ebben az országban. Soha ennyi éhező. Ennyi ellátás nélkül maradt beteg.

Ennyi reménytelen, kiszolgáltatott helyzetben vergődő család.

Egymás ellen fordulunk, acsarkodunk, keressük a hibást. Keressük azt, akire minden keservünket foghatnánk, hogy a lelkiismeretünk megtisztulhasson.

Sok okolható sátánt találunk. A multik. Az Unió. A bankok. A külföldiek. A zsidók. A melegek. A másként gondolkodók. A más politikai eszmében hívők. A más vallásúak. A nők. A férfiak. A gyerekek. A filozófusok. A tűzoltók. Vasutasok. Vállalkozók. Munkáltatók. Munkavállalók.

Mindenki, csak szembe ne kelljen nézni azzal, ami a valóság. Mi magunk vagyunk önmagunk ellenségei.

Lassan, lépésről lépésre hátráltunk. Kineveltünk egy olyan burzsoáziát, magunk fölé emeltünk egy olyan politikai elitet, amely méltatlan arra, hogy szolgáljon minket.

Engedtük, hogy néhány száz, néhány ezer család minden hatalmat magához ragadjon és kedve szerint használja az országunkat, a földjeinket, a javainkat, minket és a gyermekeinket.

Azok az emberek, akik hisznek bennük, hisznek ebben a végtelenül igazságtalan és beteg rendszerben, éppen olyan nyomorultak, mint mi.

Akik üvöltve vágják az arcunkba, hogy takarodjunk ebből az országból, szintén napról napra élnek. Akik a békemenetnek titulált hazugságban hittel menetelnek, szintén lehetnek munkanélküliek, reményvesztettek. Lehet, hogy sok közülük most küldi a csomagot a gyerekének valahová külföldre. Szaloncukrot. Bejglit. Mert hát mindjárt Karácsony van.

Nem vették még észre, hogy nem mi vagyunk az ellenségeik. Mi a szomszéd vagyunk. A postás. Az orvos. A pénztáros a boltban. A rendőr.

Mi sem vettük észre, hogy nem ők az ellenségeink. Nem ők azok, akik kifosztottak minket.

Mi fosztottuk ki önmagunkat. Mi engedtük, hogy kifosszanak. Mi nem álltunk oda, amikor kellett volna. Mi nem ordítottunk, hogy ez így nem jó! Nagyon nem jó!

Talán természetes, talán így kell lennie. Fel kell nőnünk, fel kell nevelnünk a demokráciánkat, a szabadságunkat. Meg kell tanulnunk megvédeni. Meg kell értenünk, hogy nem mi vagyunk a politikusokért, ők vannak értünk. Meg kell tanulnunk, hogy jogunk van számon kérni őket. Hogy amivel sáfárkodnak, az nem az övék. A miénk. El kell fogadnunk, hogy sokan, sokfélék vagyunk. Hihetünk abban a politikai eszmében, abban az istenben, abban az ideológiában, amiben csak akarunk. A másik ember talán másban hisz, de ez nem baj. Ez jó és helyes. De az eltérő hiteink kiegészítik, nem kioltják egymást. Az ország egy. Mi itt élünk, ebben az országban. A miénk, mindannyiunké. Nem ezé, vagy azé a párté. Nem néhány ezer emberé. Tízmillióé. A szüleink nem néhány családnak építették fel a romokból, a szétszaggatott, megalázott ország roncsaiból. Önmaguknak és nekünk építették fel és azt akarták, szabadon éljünk benne.

Több, mint húsz éve eljött ez a szabadság, de mi nem tudtunk vigyázni rá. Eljött a demokrácia, de nem gondoztuk féltő szeretettel. Természetesnek vettük, nem törődtünk vele.

Most, amikor látjuk a pusztítást, várunk a csodára. Nincs csoda. Nincs senki, aki kivont karddal a védelmünkre kel. Nem feladata senkinek. Ez a mi feladatunk. Nekünk kell újra megvívni a jogainkért. Nekünk kell megszereznünk az elherdált szabadságunkat, demokráciánkat. Nekünk kell számon kérni a hatalom bitorlóin a jogállam lebontását, az Alkotmányunk meggyalázását, a kultúránk megcsúfolását, a történelmünk eltorzítását, a jelenünk sárba tiprását. Nekünk kell elszámoltatnunk őket az elherdált milliárdokkal, az őrült költekezésekkel, az oktatásból, egészségügyből, szociális ellátásból kivont pénzek eszement pazarlásával.

Néhány család, rokonok, barátok. Nem sok, mégis rengeteg. Mert emberek ezreinek jogtalanul és erkölcstelenül szerzett milliárdos magánvagyona és emberek tízezreinek magas pozíciója, egzisztenciális biztonsága függ egyetlen ember és az ő pártja hatalmon maradásától. Ezért ők bizonyosan mindent meg fognak tenni, hogy ez a rendszer ne változzon. Sem most, sem soha.

Nekünk pedig mindent meg kell tennünk, hogy változzon. Sokunknak nincs már hová hátrálni, nincs mit veszíteni. Vagy nagyon is sok veszítenivalónk van. A jelenünk, a jövőnk. A gyerekeink. A jogunk az emberi élethez, méltósághoz, szabadsághoz. Jogunk a munkához, tanuláshoz, kultúrához. Jogunk a félelem nélküli élethez. Jogunk a véleményszabadsághoz, vallásszabadsághoz, szólásszabadsághoz. Jogunk a joghoz. Ez nekünk jár, minket illet. Nem azt a néhány embert, aki most bitorolja. Vissza kell vennünk és soha többé nem engedni ki a kezünkből.

A magyarság jogán. Az európaiság jogán. Az emberség jogán.

(2013. 12.16.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése