2017. december 3., vasárnap

GYARMATI ANDREA: KI HAL MEG ELŐBB?

24.HU - POSZT ITT
Szerző: GYARMATI ANDREA
2017.12.03.



"Azt mondta a riporter, hogy beszélgetnénk jó hosszan az életemről, hogy majd, ha meghaltam, leadhassák posztumusz."

A történet nem túl régi, de nem is ma történt. Amikor megesett, inkább középkorúnak minősültem, mint fiatalnak, amiből logikusan következik, hogy Apu pláne nem volt fiatal. Mármint életkorát tekintve. Mert egyébként állati jól nézett kia legutolsó pillanatig, és a mentalitása, a dolgokhoz való hozzáállása, sőt a lelkesedése is fiatalos volt.

Mondogatta is szerényen, persze csak viccből, hogy „egy biológiai csoda vagyok”. Nem volt messze az állítás az igazságtól, és egyáltalán nem vagyok elfogult (na, jó, csak egy kicsit).

Aztán beteg lett, de azt is olyan méltósággal és tartással viselte, hogy le a kalappal.

– Nem vagyok jól, Andukám – panaszkodott egyre gyakrabban, ami nagyon nem volt szokása –, ennek ellenére mindenkitől azt hallom, milyen jól nézek ki.

– Mert nem látszik, Apu, hogy beteg lennél – válaszoltam, miközben tudtam, hiszen orvos vagyok, hogy tényleg nincs jól.

Aztán egy ismert riporter beszélgetésre kérte fel Aput.

Ez nem volt nagy ügy a mi családunkban, valaki, valahol, valami miatt folyton megnyilvánult a médiában. Ritkán számoltunk be egymásnak ezekről a megkeresésekről, annyira mindennapos dolognak tűnt akkoriban az ilyesmi.Sokszor előfordult, hogy bekapcsoltam a rádiót vagy a tévét, és örömmel hallottam, láttam, ahogy valaki a családunkból épp okosságot mond.Máskor újság került a kezembe, abban nyilatkoztak a felmenőim, vagy ha ők nem, akkor a fiam. Megint máskor engem kérdeztek, rendszeresen adtam orvosi tanácsot televízióban, lapokban – azt hiszem, forgalomban voltam.

Sokat jelent nekem, hogy szükség van rám, amit leginkább hatalmas szerencsének élek meg: ideálisan alakultak a dolgok, valahogy a sport és az orvoslás összeért bennem. Tudtam, azért hívnak, mert ismernek a sportból és bizony a PR egyre fontosabbá nőtte ki magát a mindennapokban. Az úszás és a családom okán ismert voltam, mondhatni a születésem pillanatától. Sose gondoltam, hogy nincs nálam jobb, vagy hogy én lennék a haza bölcse, és azt sem éreztem soha, hogy ez alanyi jogon járna nekem, sőt, úgy véltem, ajándéka ez a sorsnak, meg kell becsülni.

Egyszer egy társaságban azt mondta valaki, hogy „önnek nem kell bemutatkoznia”.Nem állítom, hogy nem legyezgette a hiúságomat a mondat, de igenis úgy gondoltam, nem kötelező tudnia mindenkinek, ki vagyok én, vagy bárki, aki népszerűségre tett szert.

Közszeretet, talán ez a jó szó arra, amit éreztem, nem is a népszerűség, mert azt a mai celebvilág kifordította a négy sarkából.

De már megint elkalandoztam, jó lesz visszatérni az eredeti csapásra...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.